A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP – Lk 6,36–42

Ami jár, az jár. Minden bűnnek megvan a maga büntetése. Van-e ország börtönök nélkül? Van-e nép bíró nélkül? Vajon nem kell-e – éppen hitünk alapján – különbséget tennünk rossz és jó között? Nem kell-e helyrehoznunk a helytelent? Vajon nem kell-e másokat is jó útra vezetnünk? Vagy némuljunk el és szégyenkezzünk, mert minden, amit eddig ebben tettünk, vétek volt?

Jean Valjean, a szökött fegyenc a törvény embere, mert bár másfél évszázad Nyomorultak- olvasói együttesen állnak ki ártatlanságáért, ő tudja, hogy ami jár, az jár. A bűnért kirótták a büntetést, és neki menekülnie kell előle városról városra. Javert felügyelő nem a törvény embere. Egész életében űzi a szökött fegyencet, de abban a pillanatban, amikor elfoghatná, futni engedi. Ez a döntése olyan drámai törés az életében, hogy nem bírja ki, öngyilkos lesz. A regény kulcsfigurája azonban a püspök. Ő elzárja az ítélet útját. Ártatlannak mondja a tolvajt, hazuggá lesz, hogy megmentsen egy életet.

Luther szerint alapvetően Istent illeti az ítélet, és a földön csak azok ítélhetnek, akiknek Isten ezt tisztüknél fogva jogukká és kötelességükké teszi: szülők, tanítók, bírók. Mindenki más Isten hatáskörébe avatkozik, ha ítél. Ők, ha ítélnek ebben a minőségükben, nem vétkeznek. Sőt ha nem ítélnek, akkor vétkeznek. Ez megoldásnak tűnik, bár bujkál bennem valami aggódás: nem lehet valakire áthárítani a vétkeket. Olyanok vagyunk, mint a pacifisták, akiket katonák védenek meg háború idején.

Az ítélet torzulását, a szálkát és gerendát, azt értem. Miután Charles Bronson egész családját olyan rettenetesen kiirtják, hogy abban a tíz percben véresre marom a moziszék karfáját, utána mérhetetlenül jogosnak érzem, hogy a további másfél órában ő gyilkolja halomra az utca söpredékét bosszúból. Kijőve a moziból persze elfog a szégyenkezés, hiszen egy sorozatgyilkosnak drukkoltam egy filmen át, magam is azzá válva. Szégyenkezésem álszent.

Nem éppen mi, keresztények tudnánk mégis a legjobban ítélni, Mester? Hiszen Pál is ítél. El akarja távolíttatni a kis kovászt, mely az egész gyülekezetet megrontja. Az egyház mindig alkotott törvényeket és szabályokat, és mindig törekedett arra, hogy a krisztusi szeretet hassa át a bírósági tárgyalásokat, ítéleteket. Ebből a szeretetből állította a máglyákat, és voltak szégyenkövek is. A kereszténység tudja, mi a jó és rossz közötti különbség. Nem éppen mi, keresztények tudnánk a legjobban ítélni, Mester?

„Lehetséges-e, hogy van a világban bizonyos mennyiségű élet, amit titokzatos módon elosztunk egymás között? Lehetséges, hogy mindig valakinek a terhére élek… minden pillanatomban valaki éppen halott énhelyettem? (…) Lehetséges- e, hogy ennyi és ennyi nevetés van, és ennyi meg ennyi a sírás a világban… annyi meg annyi a hideg, amit meg kell fázni… az ételnek annyi és annyi a hiánya? Ha eszel…, valahol ez az íz hiányzik egy ínynek? Mert ha igen, akkor úgy nevess, hogy valakinek a sírása ez, és sírj sokat és vidáman, valahol nevetnek érte, valakit megváltottál a nevetésre. Ha fázol, a kínod melegként enyhít valakit, valahol… s az önként fázók lehelete ellene fordul a világ hidegének. Lehetséges ez?” Ami jár, az jár? Mi ezt nem hisszük. Valahol kiszakad a zsák, felborul az egyensúly. Ezt a szakadást, ezt a borulást Isten hozza létre. És talán még Isten gyermekei.

A világban akkor történik valami valódi, amikor ez az egyensúly felborul. Ha valakinek úgy bocsátanak meg, hogy az nem jár neki. Ha valaki, aki odaér az ítélet, a „most helyrehozzuk a helytelent valakinek az életében” kapujába, ezen a kapun nem lép át. Akkor áldott az a pillanat, áldott az a találkozás, mert ilyenkor Isten szavát szóljuk, vagy Isten csendjében részesülünk. Akkor áldott az a pillanat, áldott az a találkozás, mert ilyenkor Isten gyermekeivé leszünk. Mi, a szolgaság megszállottjai, a törvény emberei, magunk sem hívén ebben, de mégis mennyei Atyánk fiaivá válunk, testvéreivé egymásnak. Soha nem tudunk eleget tenni az ítélet tilalmának, ha azt latolgatjuk, ez vagy az a tettünk megsértette- e ezt a szabályt. Ilyenkor továbbra is a törvény emberei maradunk. A nem ítélés mentalitás, életforma, a világra való mosoly, mások szemébe való nézés, őszinte kézfogás. A világ pedig ugyanilyen arccal néz vissza. Kevés az, hogy elhatározzuk, nem fogunk ítélgetni. Fakadjon fel belőlünk élő forrásként az irgalom, az együttérzés, a szánakozás: valamennyien bűnösök vagyunk.

És felkel a király, hogy elengedje szolgája minden tartozását. És felkel Jónás Istene, hogy megkegyelmezzen Ninivének. És felkel Zákeus és a bűnös asszony Jézusa, hogy szembeforduljon a jerikóiakkal és az írástudókkal és farizeusokkal. És ott és akkor valóban történik valami. Felborul az egyensúly, kiszakad a zsák, valaki nem azt kapja, ami jár neki, a bűn büntetése – mint parton a hullámok – megszelídül. Emberi sorsok igazzá válnak.

Koczor Tamás