Keresztény szemmel

2009-ben lesz negyven éve, hogy a forradalom után Nyugat-Európába került magyar értelmiségiek megalapították az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet (EPMSZ). Sok szó esik majd az évforduló kapcsán az EPMSZ szellemiségéről, arról is, hogy egyfelől van-e igény ma erre a gondolkodásmódra, másfelől hogy van-e realitása.

Most azáltal váltak hirtelen fájdalmasan időszerűvé ezek a kérdések, mert eltávozott az a személyiség, Bárczay Gyula nyugalmazott református esperes, aki talán a leghitelesebben képviselte – helyesebb azt írni, hogy életével és munkásságával megvalósította – az EPMSZ szellemiségét. Ennek lényege a nyitott, toleráns, mások álláspontját tiszteletben tartó, de a saját értékorientált véleményét markánsan vállaló, a magyarságot az európaisággal egészségesen ötvöző, áldozatkész keresztény magatartás.

Ismeretes az írók, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán meghatározó, irányt adó szerepe az EPMSZ érlelődésében. Nagy élményem volt, amikor első ízben 1978- ban, Damülsben (Ausztria) a szokásos évi konferencián találkozhattam velük. Szépfalusi Istvánnak, az EPMSZ titkárának invitálására két előadást is tarthattam az akadémiai napokon, amelyen Szent- Iványi Ilonával első alkalommal vehettünk részt mint itthoni magyarok. Ilona, az evangélikus teológián tanult unitárius lelkész Cs. Szabóékkal angliai ösztöndíjról érkezett, magam az Osztrák Olimpiai Bizottság vendégeként szerepeltem. Azt hiszem, Ilonka nevében is írhatom: alapélményünk volt, ahogy Bárczay Gyula az első perctől kezdve szárnyai alá vett minket

Mi volt Bárczay Gyula titka? Több mint harminc évig szolgált Therwillben, egy kis svájci gyülekezetben. Bámulatos természetességgel egyeztette össze a lelkészi hivatást és a közéleti aktivitást. Hét évig, közte a rendszerváltozás időszakában, 1986-tól 1993-ig volt az EPMSZ elnöke. Jelentős érdeme volt abban, hogy a rendszerváltó értelmiség sokszínűsége – nyomon követhető a konferenciák előadásaiban, programjaiban – megjelent az akkori akadémiai napokon.

A 20. század egyik igen jelentős teológusának, Karl Barthnak a tanítványa volt. Életében megvalósult a híres barthi gondolat: mivel Isten tesz meg mindent, nekünk is mindent meg kell tennünk. Egyszerre volt lelkész és civil. Talán ez a titok nyitja. Nem csak vállalta, de hordozta a papi mundért, a klerikusok nem mindig rokonszenves allűrjei nélkül, talán éppen azért, mert a civil kurázsi is jellemezte.

Ritkán kérnek meg már igeszolgálatra. Május 25-én, amikor az Evangélikus Életben megjelent a Megtérsz vagy meghalsz című cikk, épp egy ilyen vasárnap volt. 5Móz 6,4–9 volt az ige, benne az első nagy parancsolat: „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet…” Híve vagyok a teológiai sokszínűségnek, fiatalon magam is átéltem az ébredés, a megtérésre felszólító üzenet vonzását. De már akkor is zavart a legendás primitív brosúra Isten váltságának egyszerű tervéről, az ingyen – a kritikusok így mondják: az olcsó – kegyelemről. A halállal fenyegetés, az ítélkezés látszólag szigorú, valójában inkompetens beavatkozás Isten rendjébe. Spiró György kitűnő, Fogság című regényében hangzik el a Názáreti által alapított új vallásról, hogy sikeres lesz, mert nincs benne követelmény; könnyű vallás.

Bárczay Gyula evangélizációja nem a fenyegető, hanem a szerető Istent állította a középpontba. Szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat. Szavakban is, de főleg tettekben. Hihetetlen, de valóban képes volt a lehetetlenre, a másik ember teljes, segítő szeretetére. Azt hiszem, ma a sokszínű misszióban ennek a színnek van prioritása. A cselekvő kereszténység lehet leginkább hatékony; nekünk is mindent meg kell tennünk.

Talán csak Keken Andrásnál tapasztaltam, amit Bárczay Gyulánál: azt a lényéből adódó természetes szeretetet, mely erős hatással volt fiatalokra és idősekre, nőkre és férfiakra egyaránt. Nem nélkülözte ez a szeretet olykor az indulatot sem. Kétségkívül alkati komponens is lehetett ebben, mégis a hitükből adódó kisugárzás volt a meghatározó.

Végül egyik kedves, a lényeget érintő Bárczay-történetem: pszichológus feleségemmel a kábítószeres fiatalok gyógyításáról, rehabilitációjáról beszélgettek. Gyula, akinek pszichológus végzettsége is volt, ismertette azt a programot, amelyet szervezett. Nyaranta a kábítószer rabságából szabadulni igyekvő közép-amerikai diákokat svájci családok fogadtak be több hétre, hónapra, az új környezetben segítendő a gyógyulást. Svájcot jól ismerő felségem őszinte meglepetéssel kérdezte: de hát hogy lehet, hogy a közismerten zárkózott, az idegenektől tartózkodó, olykor igen önző svájci polgárok befogadják a hosszú hajú, deviáns fiatalokat? Csendes mosoly kíséretében jött a válasz: mert keresztények.

Ilyen egyszerű és ilyen nehéz Krisztus követése. Mert keresztények.

Frenkl Róbert