A hét témája

Mikkeli evangélikus püspöke, Voitto Huotari vezette a finn delegációt. A finn–magyar kapcsolatok múltjáról szólva személyes emlékeit is felidézte, valamint összegezte a mostani finnugor lelkészkonferenciával kapcsolatos véleményét és az e találkozók jövőjére vonatkozó meglátásait.

Huszonkét esztendővel ezelőtt látogattam először Magyarországra. Két évtizede Békéscsabán prédikálhattam, ezért is nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy július 15-én ismét ott hirdethettem Isten igéjét. Abban az egyházközségben, amellyel – néhai Táborszky László esperes-lelkész jóvoltából – 1986-ban testvér-gyülekezeti kapcsolat jöhetett létre egyházkerületem és a magyarországi megyeszékhely között.

Napjainkban negyven finn, illetve magyar gyülekezet között van ilyen jellegű kötelék. Szeretetteljes barátságunk és együttműködésünk természetesen más tartalommal bírt a szocializmus éveiben, és mást jelent ma, amikor az Európai Unió tagjai vagyunk, de amilyen nélkülözhetetlen volt egykor, olyannyira az most is. Hazámban ugyan többségben vannak az evangélikusok, de Európa egészét tekintve lutheránusként kisebbségben vagyunk. A nyelvi rokonság mellett tehát a hit és a kisebbségi lét is összeköt bennünket egymással.

Ezért is különösen kedvesek számomra a négyévente megrendezett finnugor lelkészkonferenciák, amelyek fontossága a személyes találkozásokban rejlik: közelebbről megismerhetjük egymás szülőföldjét, kegyességi gyakorlatát, örömeit, nehézségeit. Ezt a célt szolgálták a tanácskozás után a finn delegáció tagjai által magyar gyülekezetekben tett látogatások is; segítettek bennünket abban, hogy megismerhessük magyar testvéreink erősségeit és esetleges gyengeségeit, ezáltal saját magunkat is, így tanulva egymástól. Erre szükség is van, hiszen a világ állandóan változik, és bár különbözőek vagyunk, számos lényeges kérdés mind a finn, mind a magyar egyházban azonos. Például hogy miként szólítsuk meg úgy a mai fiatalokat, hogy az ő számukra is érthetővé váljék közös „anyanyelvünk”, a hit.