Keresztény szemmel
Útlevél egy örök életre
Bátran merem állítani: ez a húsvét minden bizonnyal az egyik legszebb ünnepem volt minden eddigi közül. Nemcsak azért, mert húsvét hajnalán még a nyuszit is meg tudtam előzni a korán kelésben, hanem azért is, mert egy életre szóló ajándékkal lettem gazdagabb, ez pedig minden piros tojásnál… bocsánat, kölnivíznél többet ér!
Hogy mit éltem át azon a hajnalon? Őszintén szólva nem tudom megfogalmazni. Mint egy gyermek, akit örökbe fogadtak; egy eltévedt juh, akit hosszú keresés után végre megtaláltak; egy zörgető, akinek megnyílt az ajtó… És sorolhatnám még oldalakon keresztül. Féléves várakozás után egyszer csak ott állok a keresztelőkút előtt, a nevemet hallom, és érzem, ahogy végigfolyik arcomon a megváltás frissítő vize… Szerintem ez leírhatatlan érzés. Valami olyan megnyugvás töltötte el egész énemet, amely útlevélként szolgál most már, amíg csak élek.
Szívből tudtam énekelni, s minden énekben éreztem, hogy őszintén tudok hálát adni mindenért annak az Istennek, akit most már nyugodt szívvel nevezhetek Atyámnak is.
Talán akkor tudatosult bennem a keresztségem, amikor az úrvacsorára került a sor. Amikor már nem áldást kaptam, hanem Jézus testét és vérét, ezáltal hasonlóvá válhattam őhozzá, és végre teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy elhívása, kegyelme az úrvacsorán keresztül engem is elért.
A sok gratulációra, köszöntésre csak mosolyogni tudtam, mert talán még akkor sem fogtam fel igazán, hogy mi is történt. Ez majd jön magától, szép lassan, de biztosan.
Ami még útravalóul szolgált a konfirmáció előtti napokban, az egy elég váratlan próbatétel volt: a gyász. Hogy mi értelme volt, még nem tudom, de minden bizonnyal rá fogok jönni előbbutóbb. A szomorú leginkább az volt a gyászban, hogy épp az az ember nem lehetett ott velünk vasárnap hajnalban, aki nélkül tán nem is érkeztem volna el ehhez a mérföldkőhöz. Nehéz volt megértenem, hogy miért nem tudott várni négy rövidke napot… De Istenünk talán ezt is próbatételnek szánta nekem. Képes vagyok-e hitben tovább menetelni az ő útjain? Vagy esetleg megrendülve megfutamodom az ajándéka elől?
Szerencsére ez utóbbi eset nem következett be. Kiálltam a próbát, s ráadásul az eltávozott lélekről is tudom, hogy ott volt azon a hajnalon, nagyon is ott volt.
Reménységben növekedtem: az örök élet reménységében, és ez igen fontos; fontos, hogy a konfirmáción én is remélni tudjak. Így tehát a próbatétellel még növekedhettem is a hitben és a reménységben; ezek nélkül lehet, üresebb lettem volna a keresztelés pillanatában!
Lassan aztán elmúlt ez a vasárnap is. Az emléke nem veszhet el sosem; büszke voltam magamra, hogy Isten gyermekévé fogadott. Luther egykor így mondta: „Meg vagyok keresztelve.” Nálam ez a mondat ehhez hasonló fontossággal így hangzott és hangzik ma is, és még holnap is, meg azután is, meg azután is: „Evangélikus vagyok!” Tudom, hogy a felekezetek a hit nélkül semmit sem érnének, de én akkor is örülök, hogy evangélikus lehetek. Ha mindenáron pontosítani akarnék előbbi mondatomon, így is megfogalmazhatnám: „Isten gyermeke vagyok!” Folyamatosan erősödő hitben, egy nekem kijelölt úton haladva, az elhívásra hallgatva Isten gyermeke vagyok, és igyekszem úgy élni, hogy méltó lehessek erre az ajándékra, méltó lehessek Jézus Krisztusra.
Megsúgok egy kicsiny titkot is, elmondok egy apró csodát, amely az említett istentiszteleten esett meg velem. Lehet, hogy furán hangzik, de én nem csodálkozom Atyánk mérhetetlen ajándékain.
Ami tény: a világ látványaiból, szépségéből, valóságából pár éve már nem csodálhatok semmit sem. Fényt sem igen, pedig mint vasárnap is hallottuk, a fény legyőzi a sötétséget, mint ahogy Jézus is legyőzte a halált.
Talán pár perc volt, és nem is igen törődtem vele, de ezen az alkalmon a gyertya szikrázó fényében én is megláttam Jézust: a fényt. Nem tudom, hogyan, mi módon történt, hogy megláttam azt a lángocskát, de megtörtént. A csodákat nem kell kiérdemelni, ezek Isten ajándékai. Az ő útjai pedig kifürkészhetetlenek!
Azóta sem láttam a fényt, főleg nem gyertyák lángjait – de Jézust nem is kell látni. Őt érezni kell, itt belül. „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” Így tehát egy életre emlékként véstem a szívembe 2008 húsvét hajnali istentiszteletét.
Pár nappal később a népszokásokra célozva sokan kérdezgették tőlem: „No, téged is meglocsoltak húsvétkor?” Mit is lehetne erre válaszolni? „Ó, ha tudnád! Húsvétkor én olyan locsolást kaptam ajándékba Atyámtól, hogy elég lesz egy örök életre, sosem fogok elhervadni!” Erős vár a mi Istenünk!
Tóth Vivien