Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 25
- Útlevél egy örök életre
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Útlevél egy örök életre
Bátran merem állítani: ez a húsvét minden
bizonnyal az egyik legszebb ünnepem
volt minden eddigi közül. Nemcsak
azért, mert húsvét hajnalán még a nyuszit
is meg tudtam előzni a korán kelésben,
hanem azért is, mert egy életre szóló
ajándékkal lettem gazdagabb, ez pedig
minden piros tojásnál… bocsánat,
kölnivíznél többet ér!
Hogy mit éltem át azon a hajnalon?
Őszintén szólva nem tudom megfogalmazni.
Mint egy gyermek, akit örökbe
fogadtak; egy eltévedt juh, akit hosszú
keresés után végre megtaláltak; egy zörgető,
akinek megnyílt az ajtó… És sorolhatnám
még oldalakon keresztül. Féléves
várakozás után egyszer csak ott állok
a keresztelőkút előtt, a nevemet hallom,
és érzem, ahogy végigfolyik arcomon
a megváltás frissítő vize… Szerintem
ez leírhatatlan érzés. Valami olyan
megnyugvás töltötte el egész énemet,
amely útlevélként szolgál most már,
amíg csak élek.
Szívből tudtam énekelni, s minden
énekben éreztem, hogy őszintén tudok
hálát adni mindenért annak az Istennek,
akit most már nyugodt szívvel nevezhetek
Atyámnak is.
Talán akkor tudatosult bennem a keresztségem,
amikor az úrvacsorára került
a sor. Amikor már nem áldást kaptam,
hanem Jézus testét és vérét, ezáltal
hasonlóvá válhattam őhozzá, és végre
teljes mértékben meg voltam győződve
arról, hogy elhívása, kegyelme az úrvacsorán
keresztül engem is elért.
A sok gratulációra, köszöntésre csak
mosolyogni tudtam, mert talán még akkor
sem fogtam fel igazán, hogy mi is
történt. Ez majd jön magától, szép lassan,
de biztosan.
Ami még útravalóul szolgált a konfirmáció
előtti napokban, az egy elég váratlan
próbatétel volt: a gyász. Hogy mi
értelme volt, még nem tudom, de minden
bizonnyal rá fogok jönni előbbutóbb.
A szomorú leginkább az volt a
gyászban, hogy épp az az ember nem lehetett
ott velünk vasárnap hajnalban,
aki nélkül tán nem is érkeztem volna el
ehhez a mérföldkőhöz. Nehéz volt megértenem,
hogy miért nem tudott várni
négy rövidke napot… De Istenünk talán
ezt is próbatételnek szánta nekem. Képes
vagyok-e hitben tovább menetelni
az ő útjain? Vagy esetleg megrendülve
megfutamodom az ajándéka elől?
Szerencsére ez utóbbi eset nem következett
be. Kiálltam a próbát, s ráadásul az
eltávozott lélekről is tudom, hogy ott
volt azon a hajnalon, nagyon is ott volt.
Reménységben növekedtem: az örök
élet reménységében, és ez igen fontos;
fontos, hogy a konfirmáción én is remélni
tudjak. Így tehát a próbatétellel még
növekedhettem is a hitben és a reménységben;
ezek nélkül lehet, üresebb lettem
volna a keresztelés pillanatában!
Lassan aztán elmúlt ez a vasárnap is.
Az emléke nem veszhet el sosem; büszke
voltam magamra, hogy Isten gyermekévé
fogadott. Luther egykor így
mondta: „Meg vagyok keresztelve.” Nálam
ez a mondat ehhez hasonló fontossággal
így hangzott és hangzik ma is, és
még holnap is, meg azután is, meg azután
is: „Evangélikus vagyok!” Tudom,
hogy a felekezetek a hit nélkül semmit
sem érnének, de én akkor is örülök,
hogy evangélikus lehetek. Ha mindenáron
pontosítani akarnék előbbi mondatomon,
így is megfogalmazhatnám:
„Isten gyermeke vagyok!” Folyamatosan
erősödő hitben, egy nekem kijelölt úton
haladva, az elhívásra hallgatva Isten
gyermeke vagyok, és igyekszem úgy élni,
hogy méltó lehessek erre az ajándékra,
méltó lehessek Jézus Krisztusra.
Megsúgok egy kicsiny titkot is, elmondok
egy apró csodát, amely az említett
istentiszteleten esett meg velem.
Lehet, hogy furán hangzik, de én nem
csodálkozom Atyánk mérhetetlen ajándékain.
Ami tény: a világ látványaiból, szépségéből,
valóságából pár éve már nem csodálhatok
semmit sem. Fényt sem igen,
pedig mint vasárnap is hallottuk, a fény
legyőzi a sötétséget, mint ahogy Jézus is
legyőzte a halált.
Talán pár perc volt, és nem is igen törődtem
vele, de ezen az alkalmon a
gyertya szikrázó fényében én is megláttam
Jézust: a fényt. Nem tudom, hogyan,
mi módon történt, hogy megláttam
azt a lángocskát, de megtörtént. A
csodákat nem kell kiérdemelni, ezek Isten
ajándékai. Az ő útjai pedig kifürkészhetetlenek!
Azóta sem láttam a fényt, főleg nem
gyertyák lángjait – de Jézust nem is kell
látni. Őt érezni kell, itt belül. „Én vagyok a
világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben,
hanem övé lesz az élet világossága.”
Így tehát egy életre emlékként véstem a
szívembe 2008 húsvét hajnali istentiszteletét.
Pár nappal később a népszokásokra
célozva sokan kérdezgették tőlem: „No,
téged is meglocsoltak húsvétkor?” Mit is
lehetne erre válaszolni? „Ó, ha tudnád!
Húsvétkor én olyan locsolást kaptam
ajándékba Atyámtól, hogy elég lesz egy
örök életre, sosem fogok elhervadni!”
Erős vár a mi Istenünk!
Tóth Vivien
::Nyomtatható változat::
|