A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 7. VASÁRNAP – Mk 8,1–9

Népe kenyérgondjának csodával történő megoldását Jézus kísértésnek tekintette. Negyvennapos böjtje végén a pusztában – bármennyire gyötörte is az éhség – nem volt hajlandó kenyérré változtatni a kenyér alakú köveket. Tudta, hogy Isten terve szerint ez nem része messiási küldetésének.

A mai vasárnap evangéliumában a helyzet egész más, mint amikor küldetésére készülve a kísértővel küzdött. Az itt köré gyűlt sokaság nem szociális helyzete miatt van híján a kenyérnek. Ezek az emberek egyszerűen csak hallgatni akarták Jézust, és ezért három napja követték, ki a városból a pusztába. Amikor elindultak, gondoltak rá, hogy soká fognak hazatérni, és vittek magukkal kisebb- nagyobb úti csomagot. A harmadik napra azonban legtöbbjük tarisznyája már üres volt. Pedig visszafelé ismét három nap sivatagi gyaloglás várt rájuk. És Jézus úgy látta, hogy ezt a többség nem bírná ki. Az éhségtől kidőlnének az úton. Életükkel fizetnének, amiért a nyomába szegődtek.

Ezt Jézus nem engedheti meg. Nem azért, mert ellenségei kárörvendve mondhatnák: „Lám, lám, addig mentek a názáreti vándorprédikátor után, mígnem a pusztában éhen vesztek.” Jézus nem a hírnevét félti. Ő most is Isten akaratát tartja szem előtt. Megkísértésekor Istennel szegült volna szembe, ha csodát tesz. Most viszont Isten akarja a csodát, hogy senki se veszítse el az életét, mert minden földi gondról megfeledkezve elindult Jézus után. Akiket ennyire lenyűgözött Jézus személye és tanítása, azokat Isten nem akarja cserbenhagyni.

Jézus tudja, hogy cselekednie kell. Nem azért, hogy isteni hatalmát fitogtassa, hanem mert a helyzet követeli. És a helyzet szempontjából mellékes, hogy ki gazdag, és ki szegény, kinek üres otthon a kamrája, és kinek van tele. A puszta kellős közepén a pénzzel teletömött erszény éppúgy nem segít, mint ahogy a kamrában tárolt élelem sem. A pusztában nincsenek osztálykülönbségek: ott szegény és gazdag, főrangú és szolga egyaránt elpusztul, ha nincs nála elegendő kenyér és víz. Itt most nem a szociális feszültségek feloldása a tét, nem is a Messiás politikai szerepvállalása. Itt az a kérdés, hogy éhen hal, vagy békében hazatér-e az a sokaság, amely Jézus miatt találta magát három napi járóföldre a pusztában, élelem nélkül.

Jézus ezúttal nem vétene Isten akarata ellen, ha a köveket kenyérré változtatná, vagy más csodás módon terítene asztalt a puszta kellős közepén. De ő nemcsak a sokaság éhségének csillapítására gondol, hanem a tizenkettőt is tanítani akarja. Ezért kérdezi meg, hogy hány kenyerük van. Amikor kiderül, hogy hét, és van még néhány haluk is, utasítja őket, hogy tegyék a négyezres sokaság elé.

Hogy a tanítványok – ezt hallva – mit gondoltak, azt Márk nem írja le. De nem nehéz kitalálni. Bizonyára sajnálták a hét kenyerüket és a néhány halukat, hiszen Mesterükkel együtt tizenhárman voltak rá, és tudták, hogy hosszú út áll előttük, míg valahol vásárolni tudnak. Megfordulhatott a fejükben, hogy ez a kevéske élelem legalább nekik elég lett volna, de így a sokasággal együtt ők is odavesznek. Talán zúgolódtak is magukban, hogy Jézus most még ezt a keveset is elveszi tőlük.

Szólni azonban nem mernek, hanem engedelmesen végrehajtják Jézus parancsát: a hét kenyeret és a néhány halat elkezdik osztani a négyezer embernek. És csak egyre osztják, de még mindig van elég, nem fogy el. A végére érve pedig megértik, hogy Jézus parancsa soha nem teljesíthetetlen. Akkor sem, ha első hallásra annak tűnik. Hiszen hét kenyérrel és néhány hallal – bármekkorák is – emberi ésszel lehetetlen négyezer embert jóllakatni. És Jézus parancsára mégis lehetséges, sőt még marad hét kosárral. Ez több, mint amennyi eredetileg volt! Hiszen a hét kenyér talán egy kosárban is elfért, de kettőben biztosan.

A szegénység problémájának társadalmi szintű megoldása ma sem feladata Jézus tanítványi közösségének. A misszió azonban Jézus parancsa. Ha a tanítványi közösség, az egyház a missziói parancs hallatán osztani és szorozni kezd, könnyen arra az eredményre jut, hogy ez olyan parancs, amelynek a teljesítéséhez hozzáfogni sem érdemes. Ha az egyház minden meglevő erőforrását a misszió szolgálatába állítaná, akkor sem várhatna számottevő eredményt. Sőt csődbe jutna, mert templomait, iskoláit és egyéb intézményeit nem tudná fenntartani, és ráadásul a meglevő nyájat is könnyen elveszítené.

Pedig Jézus parancsának teljesítése soha nem eredményez csődöt. De ez csak teljesítés közben derül ki! A meglevő forrásról csak akkor tűnik ki, hogy fölösen elég, ha maradéktalanul Jézus parancsának teljesítésére szenteljük.

Imádkozzunk! Urunk, győzd meg szívünket, hogy ajándékaidat bátran fordítsuk akaratod teljesítésére. Ne engedd felednünk, hogy ami kevésnek látszik, az is elég lesz, ha neked ajánljuk, és szándékod szerint használjuk fel. Ámen.

Véghelyi Antal