Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 27
- Jézus parancsa nem juttat csődbe!
A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 7. VASÁRNAP – Mk 8,1–9
Hozzászólás a cikkhez
Jézus parancsa nem juttat csődbe!
Népe kenyérgondjának csodával történő
megoldását Jézus kísértésnek tekintette.
Negyvennapos böjtje végén a
pusztában – bármennyire gyötörte is az
éhség – nem volt hajlandó kenyérré változtatni
a kenyér alakú köveket. Tudta,
hogy Isten terve szerint ez nem része
messiási küldetésének.
A mai vasárnap evangéliumában a
helyzet egész más, mint amikor küldetésére
készülve a kísértővel küzdött. Az itt
köré gyűlt sokaság nem szociális helyzete
miatt van híján a kenyérnek. Ezek az
emberek egyszerűen csak hallgatni akarták
Jézust, és ezért három napja követték,
ki a városból a pusztába. Amikor elindultak,
gondoltak rá, hogy soká fognak
hazatérni, és vittek magukkal kisebb-
nagyobb úti csomagot. A harmadik
napra azonban legtöbbjük tarisznyája
már üres volt. Pedig visszafelé ismét
három nap sivatagi gyaloglás várt
rájuk. És Jézus úgy látta, hogy ezt a többség
nem bírná ki. Az éhségtől kidőlnének
az úton. Életükkel fizetnének, amiért
a nyomába szegődtek.
Ezt Jézus nem engedheti meg. Nem
azért, mert ellenségei kárörvendve
mondhatnák: „Lám, lám, addig mentek a
názáreti vándorprédikátor után, mígnem
a pusztában éhen vesztek.” Jézus
nem a hírnevét félti. Ő most is Isten akaratát
tartja szem előtt. Megkísértésekor
Istennel szegült volna szembe, ha csodát
tesz. Most viszont Isten akarja a csodát,
hogy senki se veszítse el az életét, mert
minden földi gondról megfeledkezve elindult
Jézus után. Akiket ennyire lenyűgözött
Jézus személye és tanítása, azokat
Isten nem akarja cserbenhagyni.
Jézus tudja, hogy cselekednie kell.
Nem azért, hogy isteni hatalmát fitogtassa,
hanem mert a helyzet követeli. És
a helyzet szempontjából mellékes,
hogy ki gazdag, és ki szegény, kinek
üres otthon a kamrája, és kinek van tele.
A puszta kellős közepén a pénzzel
teletömött erszény éppúgy nem segít,
mint ahogy a kamrában tárolt élelem
sem. A pusztában nincsenek osztálykülönbségek:
ott szegény és gazdag, főrangú
és szolga egyaránt elpusztul, ha
nincs nála elegendő kenyér és víz. Itt
most nem a szociális feszültségek feloldása
a tét, nem is a Messiás politikai
szerepvállalása. Itt az a kérdés, hogy
éhen hal, vagy békében hazatér-e az a
sokaság, amely Jézus miatt találta magát
három napi járóföldre a pusztában,
élelem nélkül.
Jézus ezúttal nem vétene Isten akarata
ellen, ha a köveket kenyérré változtatná,
vagy más csodás módon terítene asztalt
a puszta kellős közepén. De ő nemcsak a
sokaság éhségének csillapítására gondol,
hanem a tizenkettőt is tanítani akarja.
Ezért kérdezi meg, hogy hány kenyerük
van. Amikor kiderül, hogy hét, és
van még néhány haluk is, utasítja őket,
hogy tegyék a négyezres sokaság elé.
Hogy a tanítványok – ezt hallva – mit
gondoltak, azt Márk nem írja le. De nem
nehéz kitalálni. Bizonyára sajnálták a
hét kenyerüket és a néhány halukat, hiszen
Mesterükkel együtt tizenhárman
voltak rá, és tudták, hogy hosszú út áll
előttük, míg valahol vásárolni tudnak.
Megfordulhatott a fejükben, hogy ez a
kevéske élelem legalább nekik elég lett
volna, de így a sokasággal együtt ők is
odavesznek. Talán zúgolódtak is magukban,
hogy Jézus most még ezt a keveset
is elveszi tőlük.
Szólni azonban nem mernek, hanem
engedelmesen végrehajtják Jézus parancsát:
a hét kenyeret és a néhány halat elkezdik
osztani a négyezer embernek. És
csak egyre osztják, de még mindig van
elég, nem fogy el. A végére érve pedig
megértik, hogy Jézus parancsa soha nem
teljesíthetetlen. Akkor sem, ha első hallásra
annak tűnik. Hiszen hét kenyérrel
és néhány hallal – bármekkorák is – emberi
ésszel lehetetlen négyezer embert
jóllakatni. És Jézus parancsára mégis lehetséges,
sőt még marad hét kosárral. Ez
több, mint amennyi eredetileg volt! Hiszen
a hét kenyér talán egy kosárban is
elfért, de kettőben biztosan.
A szegénység problémájának társadalmi
szintű megoldása ma sem feladata
Jézus tanítványi közösségének. A
misszió azonban Jézus parancsa. Ha a
tanítványi közösség, az egyház a missziói
parancs hallatán osztani és szorozni
kezd, könnyen arra az eredményre jut,
hogy ez olyan parancs, amelynek a teljesítéséhez
hozzáfogni sem érdemes. Ha
az egyház minden meglevő erőforrását a
misszió szolgálatába állítaná, akkor sem
várhatna számottevő eredményt. Sőt
csődbe jutna, mert templomait, iskoláit
és egyéb intézményeit nem tudná fenntartani,
és ráadásul a meglevő nyájat is
könnyen elveszítené.
Pedig Jézus parancsának teljesítése
soha nem eredményez csődöt. De ez
csak teljesítés közben derül ki! A meglevő
forrásról csak akkor tűnik ki, hogy
fölösen elég, ha maradéktalanul Jézus
parancsának teljesítésére szenteljük.
Imádkozzunk! Urunk, győzd meg szívünket,
hogy ajándékaidat bátran fordítsuk akaratod
teljesítésére. Ne engedd felednünk, hogy ami
kevésnek látszik, az is elég lesz, ha neked ajánljuk,
és szándékod szerint használjuk fel. Ámen.
Véghelyi Antal
::Nyomtatható változat::
|