ÉnekKincsTár

A Szentháromság ünnepe utáni hetedik vasárnapon egy olyan ének száma kerül a templomi táblára, amelynek dallama egyik legkedvesebb és legközkedveltebb énekünké. Az Átölelt Isten nagy kegyelme (EÉ 327) a Ki dolgát mind az Úrra hagyja (EÉ 331) dallamát kölcsönzi. Georg Neumark (1621–1681) dallama – gyönyörű ívével – alkalmas minden olyan énekszöveg hordozására, amely Isten nagy ívű szeretetét mutatja be. Így ez az Istent dicsérő szöveg is szárnyakat kap a kedves, soha meg nem unt dallam jóvoltából.

A kezdősor már sokat elárul a teljes ének tartalmából: Isten életünket átfogó, átölelő jóságáról, kegyelméről, irgalmáról énekelhetünk. Már ez is nagy lehetőség; nem fantáziálunk, nem reménykedünk, nem feltételes módban szólunk, hanem hálaadó énekkel zenghetünk arról, ami már megtörtént, arról, aki jót tett velünk.

Az evangélium a négyezer ember megvendégelését írja le (Mk 8,1–9). Énekünk erre a megvendégelő szeretetre, megelégítő jóságra, gondoskodó kegyelemre, azaz Isten nagy tetteire reagál. Az epistola (Róm 6,19–23) az erőtlenségről, a bűn szolgáiról, a bűntől való megszabadulásról és a nagy változásról szól: Isten szolgáivá lettünk. A levélbeli olvasmány zárószavai a jól ismert aranymondások közé tartoznak: „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (23. vers)

Az ének szövege Philipp Friedrich Hiller (1699–1769) német szerző műve. Papgyerekként született, kétéves korában árvaságra jutott. Sokat köszönhetett nevelőapjának. Tanulmányai, majd segédlelkészi évei után publikálta első költői művét, amelyben Johannes Arndt írását, A paradicsom kertecskéjének imádságait formálja át énekekké. Énekeskönyvünk még egy éneket közöl tőle – Legdrágább ajándékodért könyörgök, Istenem (EÉ 241) –, amely a pünkösdi fejezetben található.

E heti graduálénekünk első versszaka a keresztény ember öröméről és hálaadásáról beszél. Átölelt Isten nagy kegyelme: Isten csodálatos cselekedetei és nagy tettei az embert köszönetre késztetik és istendicséretre buzdítják. Fokozza ezt az érzést az, ha a hívő meglátja: Isten jósága méltatlanul, érdemtelenül öleli át. A világ szabályai vagy az emberi rend szerint haragot és átkot érdemlünk, hiszen elszakadtunk a Teremtőtől, az élet és a boldogság forrásától. Isten azonban „felrúgta” a szabályt, mert szeretete nagyobb az igazságérzeténél. Felfoghatatlan ez a számunkra, mégis igaz. Isten – csupa kegyelemből és irgalomból – egyszülött Fiát áldozta fel értünk. Helyettünk Jézus véres szenvedése és halála egyenlítette ki a számlát.

Mindez nemcsak hálára indít, hanem bizonyságtevő életre is, amelynek alapja Isten jósága. „Kegyelmed el nem hallgathatom, / Épüljön rá az életem.” Az énekköltő azzal folytatja, hogy még a mozdulataink is hirdethetik az Úr nagy voltát. Nem a gonosz, nem a sors, nem a halál kényszerít térdre, ahogy az élet kemény törvénye dirigálná. „Boldogság térdre hullani, / Irgalmasságod áldani!”

A kegyelem azonban nem pillanatnyi élmény, egy nagy eseménnyel együtt járó érzés. Végigkíséri az egész emberi életet az utolsó pillanatig. Sőt Isten irgalma segít át minket azon a ponton, ahol az ember megtorpan. Ha már nem a saját lábunkon járunk, hanem visznek, még akkor is érvényes, aktív és jövőt hozó Isten kegyelme. Megvéd a vádló végső ítéletétől, megnyitja előttünk az egyébként jogosan zárt kaput, befogad oda, ahol valójában nem lenne helyünk. Szegényen, üres kézzel érkezünk el életünk végére, semmit sem vihetünk magunkkal, s mindenkit elveszítünk magunk mellől. Amikor azt hisszük, már csak a sír, az anyaföld fogad be, akkor válik Jézus Krisztus megváltása valósággá: befogad ott az irgalom.

Mindezt Philipp Friedrich Hiller nem rózsaszín álomként, nem csupán nehéz helyzetben a szív mélyéről feltörő vágyként írja, hanem a tapasztalat, a személyes élmény, az átélt valóság alapján. Ezért olyan fontos sokunknak ez a drága ének. Segít, hogy Isten jó voltát áldva zenghessük.

Hafenscher Károly (ifj.)