Kultúrkörök

Külvárosi, panelház aljában üzemelő „kis postánkba” tértem be a minap. Modernnek aligha nevezhető, de az is igaz, hogy nála ósdibbak is üzemelnek még. Nem szép, nem csúnya. Olyan érdekes.

Fülledt meleg délután volt. Abba a kis hátsó helyiségbe szólt a „behívóm”, ahol az ajánlott küldeményeket szokták kiadni. Barátságtalan, egyszemélyes munkahely, melyet vasajtó választ el a sötét, várakozásra kijelölt folyosótól. Nem mindig van tömeg, de az is ritka, hogy ne kelljen várakozni. Szerencsés időpontban érkeztem, nem voltak sokan előttem.

Beléptem, ami azt is jelentette egyben, hogy a sor végén találtam magam. A súlyos vasajtó és a rengeteg beton ontotta magából a meleget. Mégis mindenki csendben, nyugodtan várakozott. Valami furcsa volt.

Már az is különösnek tetszett, hogy nem kellett a beszédbe elegyedő emberek szokásos – többnyire jogos – panaszáradatát hallgatnom, mint ahogy az is szokatlan volt, hogy nem töltötte ki a teret a társalgás szüneteiben eluralkodó nyomasztó, unalmas, fülledt csend, amelyet csak az ügykezelő és az ügyfél sablonos beszélgetése no meg a bélyegző hangos puffanása oldott fel valamelyest időnként.

De itt nem ez törte meg a monoton dünnyögést. Halk zene szólt: Wolfgang Amadeus Mozart egyik fuvoladarabjának a trillái cikáztak halkan, de jól hallhatóan a barátságtalan szocreál helyiségben. Az emberek pedig szépen, türelmesen álltak, sőt olyan is akadt, aki szemlátomást elmélyülten hallgatta az íróasztalon álló hangszóróból felcsendülő muzsikát. Mellette pedig gyors, határozott mozdulatokkal dolgozott a kisasszony, akitől – de ezt már nem merem biztosan állítani – időnként egy-egy kis mosolyra is futotta. Úgy tűnt, mintha kevesebb ránc lett volna akkor ott az arcokon.

Hogy is mondta Luther? „A zene Isten ajándéka, nem emberi dolog. Ugyanis elűzi az ördögöt, és megvidámítja az embert.”

Gyarmati Gábor