Evangélikusok

Van-e bárki is e kicsiny hazában és szerte a nagyvilágban, aki ne tudná, hogy 2008 – a négyévenkénti ritmusnak megfelelően – a nyári olimpiai játékok esztendeje? Hiszen a visszaszámlálás már hosszú hónapokkal ezelőtt elkezdődött, a feszültség napról napra nő.

Naponta hallható hirdetések is izzítják a hangulatot, s az olimpia kapcsán – a hatalmas figyelmet kihasználva – a politika és az üzleti világ is Pekingre koncentrál. A rendszeresen visszatérő sporthíradórészletben is egyre közelebbi évszámokat említenek, amikor a korábbi magyar olimpiai aranyérmesek győzelmét idézik fel. Már csak néhány hét, és a visszajátszásokban elérünk a legutóbbi, 2004-es athéni olimpiáig, s akkor már Pekingben is fellobbanhat az olimpiai láng. Nemcsak a szakemberek, a sportolók és a fanatikus drukkerek, hanem egyre inkább az átlagpolgárok között is napi téma lesz az esélylatolgatás: hány és milyen érmet szereznek versenyzőink? A nagy készülődés már a célegyenesbe fordult.

A sportolók és az érdeklődő tömegek egyre nagyobb izgalommal készülnek a nagy eseményre. Mostanában egyre többször lehet hallani, hogy a sportversenyeknek nemcsak az a tétjük, hogy egy-egy küzdelem után ki állhat fel a dobogó legmagasabb fokára, vagy ki ér el legalább pontokkal jutalmazott helyezéseket, hanem a versenyek versenyén, az olimpián való részvétel joga is múlik az eredményeken. Siker és kudarc, mosoly és könny, szabályszerű küzdelem és időnként – sajnos nem is túlságosan ritkán – tiltott előnyszerzési kísérlet, doppingolás hírei szereznek örömöt vagy okoznak csalódást sokunknak. Mennyi tanulság van mindebben!

Az persze erősen kétséges, hogy az üzletté vált profi sportvilág alkalmas-e arra, hogy benne a nemes, tiszta, becsületes, céltudatos élet példáit megtalálják a mai nemzedékek, elsősorban fiataljaink. A fogvicsorgató, durva küzdelem képei, a csúcsra jutásért minden eszközzel harcoló, a sikerre olykor nem megengedett módon is törekvő sportolók alakja is egyre ismertebb lesz mindenfelé. Kétes és gyorsan múló dicsőségük hosszú árnyékot vet. A doppingolók és a doppingüldözők versenyéről is hallunk naponta híreket. Mégis reméljük, hogy most, a közelgő olimpián a sportolók, a drukkerek, az egész sportvilág megmutat valamit a küzdelem igazi szépségéből, a részvétel öröméből, a lelkes és nemes versengésből. Talán még jó, követendő példákat is láthatunk.

Hogy az első században élt Pál apostol sportolt-e valamit versenyszerűen, nem tudhatjuk. Lehetősége elvileg lett volna rá, hiszen akkor már több mint nyolcszáz éve – Krisztus Urunk születése előtt 776-tól – rendeztek rendszeresen olimpiai játékokat az ókori Görögországban. De amiatt, amit – apostoli szolgálatát is nehezítő – betegségéről tudunk, elég valószínűtlennek tűnik a feltételezés. Annál érdekesebb, hogy leveleiben több alkalommal is utal a sportversenyekre, amikor apostoli szolgálatáról és a keresztény életről beszél. A futóversenyek küzdelmét, az ökölvívók céltudatosságát említi, és hangsúlyosan felidézi a győztes sportolók jutalmát jelentő győzelmi koszorú képét is. „Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant.” (1Kor 9,25) „Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.” (9,24)

Világos, hogy az apostol nem sportiskolásokat, nem jövendő olimpikonokat oktat, hanem kortársait tanítja a keresztény élet „fortélyaira”. A céltudatosság, a napi küzdelmekben való bátor kitartás, a felebarát javára is tekintettel lévő áldozatkészség, a végső győzelem reménysége nélkülözhetetlen erények a keresztény emberek életében.

Sajnos minket is elért, és gyakran félrevezet korunk nagy nyomorúsága, az anyagiasság, amely ellenséggé tesz barátokat, megrontja a kisebb-nagyobb közösségek életét, ügyeskedő, nem szabályos, becstelen küzdelemre is csábít. Tele van a világ rossz, mégis sokakra ható példákkal. Ezért legalább háromfrontos küzdelmet kell vívniuk korunk keresztényeinek.

Mindenekelőtt a szív, a lélek mélyén folyó belső küzdelemben kell győzni az anyagiasság, a korszellem, a fogyasztói társadalom csábításai ellen. S csak ezután kezdődhet a személyes, családi gyarapodásért, az életünk alapját jelentő maradandó értékekért és a szűkebb közösségeink, de egész nemzetünk boldogulásáért is folyó – reméljük, eredményes – küzdelem.

A helyzet nehéz, de nem reménytelen, mert nekünk olyan Mesterünk van, aki nem – mint az edzők általában – pályán kívülről figyeli és dirigálja tanítványait, hanem aki már előre megvívta a küzdelmet, és győzelméből részt ad tanítványi csapatának is. Ezért ígéri: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10)

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület