Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Van-e bárki is e kicsiny hazában és szerte a nagyvilágban, aki ne tudná, hogy 2008 – a négyévenkénti ritmusnak megfelelõen – a nyári olimpiai játékok esztendeje? Hiszen a visszaszámlálás már hosszú hónapokkal ezelõtt elkezdõdött, a feszültség napról napra nõ.

Naponta hallható hirdetések is izzítják a hangulatot, s az olimpia kapcsán – a hatalmas figyelmet kihasználva – a politika és az üzleti világ is Pekingre koncentrál. A rendszeresen visszatérõ sporthíradórészletben is egyre közelebbi évszámokat említenek, amikor a korábbi magyar olimpiai aranyérmesek gyõzelmét idézik fel. Már csak néhány hét, és a visszajátszásokban elérünk a legutóbbi, 2004-es athéni olimpiáig, s akkor már Pekingben is fellobbanhat az olimpiai láng. Nemcsak a szakemberek, a sportolók és a fanatikus drukkerek, hanem egyre inkább az átlagpolgárok között is napi téma lesz az esélylatolgatás: hány és milyen érmet szereznek versenyzõink? A nagy készülõdés már a célegyenesbe fordult.

A sportolók és az érdeklõdõ tömegek egyre nagyobb izgalommal készülnek a nagy eseményre. Mostanában egyre többször lehet hallani, hogy a sportversenyeknek nemcsak az a tétjük, hogy egy-egy küzdelem után ki állhat fel a dobogó legmagasabb fokára, vagy ki ér el legalább pontokkal jutalmazott helyezéseket, hanem a versenyek versenyén, az olimpián való részvétel joga is múlik az eredményeken. Siker és kudarc, mosoly és könny, szabályszerû küzdelem és idõnként – sajnos nem is túlságosan ritkán – tiltott elõnyszerzési kísérlet, doppingolás hírei szereznek örömöt vagy okoznak csalódást sokunknak. Mennyi tanulság van mindebben!

Az persze erõsen kétséges, hogy az üzletté vált profi sportvilág alkalmas-e arra, hogy benne a nemes, tiszta, becsületes, céltudatos élet példáit megtalálják a mai nemzedékek, elsõsorban fiataljaink. A fogvicsorgató, durva küzdelem képei, a csúcsra jutásért minden eszközzel harcoló, a sikerre olykor nem megengedett módon is törekvõ sportolók alakja is egyre ismertebb lesz mindenfelé. Kétes és gyorsan múló dicsõségük hosszú árnyékot vet. A doppingolók és a doppingüldözõk versenyérõl is hallunk naponta híreket. Mégis reméljük, hogy most, a közelgõ olimpián a sportolók, a drukkerek, az egész sportvilág megmutat valamit a küzdelem igazi szépségébõl, a részvétel örömébõl, a lelkes és nemes versengésbõl. Talán még jó, követendõ példákat is láthatunk.

Hogy az elsõ században élt Pál apostol sportolt-e valamit versenyszerûen, nem tudhatjuk. Lehetõsége elvileg lett volna rá, hiszen akkor már több mint nyolcszáz éve – Krisztus Urunk születése elõtt 776-tól – rendeztek rendszeresen olimpiai játékokat az ókori Görögországban. De amiatt, amit – apostoli szolgálatát is nehezítõ – betegségérõl tudunk, elég valószínûtlennek tûnik a feltételezés. Annál érdekesebb, hogy leveleiben több alkalommal is utal a sportversenyekre, amikor apostoli szolgálatáról és a keresztény életrõl beszél. A futóversenyek küzdelmét, az ökölvívók céltudatosságát említi, és hangsúlyosan felidézi a gyõztes sportolók jutalmát jelentõ gyõzelmi koszorú képét is. „Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant.” (1Kor 9,25) „Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.” (9,24)

Világos, hogy az apostol nem sportiskolásokat, nem jövendõ olimpikonokat oktat, hanem kortársait tanítja a keresztény élet „fortélyaira”. A céltudatosság, a napi küzdelmekben való bátor kitartás, a felebarát javára is tekintettel lévõ áldozatkészség, a végsõ gyõzelem reménysége nélkülözhetetlen erények a keresztény emberek életében.

Sajnos minket is elért, és gyakran félrevezet korunk nagy nyomorúsága, az anyagiasság, amely ellenséggé tesz barátokat, megrontja a kisebb-nagyobb közösségek életét, ügyeskedõ, nem szabályos, becstelen küzdelemre is csábít. Tele van a világ rossz, mégis sokakra ható példákkal. Ezért legalább háromfrontos küzdelmet kell vívniuk korunk keresztényeinek.

Mindenekelõtt a szív, a lélek mélyén folyó belsõ küzdelemben kell gyõzni az anyagiasság, a korszellem, a fogyasztói társadalom csábításai ellen. S csak ezután kezdõdhet a személyes, családi gyarapodásért, az életünk alapját jelentõ maradandó értékekért és a szûkebb közösségeink, de egész nemzetünk boldogulásáért is folyó – reméljük, eredményes – küzdelem.

A helyzet nehéz, de nem reménytelen, mert nekünk olyan Mesterünk van, aki nem – mint az edzõk általában – pályán kívülrõl figyeli és dirigálja tanítványait, hanem aki már elõre megvívta a küzdelmet, és gyõzelmébõl részt ad tanítványi csapatának is. Ezért ígéri: „Légy hû mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10)

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::