Keresztény szemmel

„Az írásnak, a művészetnek, a szellemnek nincs többé elsőrendű szerepe a világban. Eltemeti a tömegek szüksége, nyájösztöne, közömbössége, mint Ninivét a homok.” Márai írta ezeket a keserű sorokat, 1947-ben fakadt ki naplójában a világ ellen. De mit szólna ma, ha élne? Ebben a szeméttengerben? Amikor kirabolva az ország, lerongyolódva az emberek. Mégis. Írnom kell, ha csak nagyon kevesek számára jelent is valamit.

Deák tér. Metróállomás. A középső kocsiban egy szépen öltözött fiatal nő. Kezében alvó csecsemőjére vigyáz, mellette kisfia és kislánya, csendesen mosolyognak, suttognak, hogy föl ne ébresszék testvérüket. A gyűlölködő világban az anya olyan, mint egy ritka égi tünemény. A szeretet eleven szigete: szépséget és tisztaságot sugároz felénk.

Infarktus. A harmadik. Égető fájdalommal támad most is, nyakamra fojtó kötelet hurkol. Az utolsó métereket alig bírom megtenni, úgy roskadok le az öreg vaságyra, mint aki sivatagon vágja magát keresztül. Kedves fiatal nővér szúrja a karomba a tűt, köti fel az infúziót és a figyelőmonitor zsinórjait; pár perc, és megérkezik a szigorú főorvos is. Kutatja, kérdezi, mi az oka az újabb rohamnak. A küszködő, hiábavaló élet? A gyűlölködő mindennapok? Kár erről beszélni, a műszerek nem mutatják a láthatatlan sebeket. Jobb hallgatni. Az este elringatja az embert, az éjfél meghozza a nehéz álmot. A kopott-fehér kórterem, mint kivilágított hajó, suhan az ismeretlen part felé.

Hatvan esztendő. Szívem beledobban egy pillanatra. Öröm és bánat bennem, hogy ezt is megértem, annyi megpróbáltatás után még itt vagyok. De fáj, hogy mindig féltő anyám olyan régen elment, és fiatal – állambiztonsági rendőrök agyonverte – pap fiát is el kellett temetnie! Nem rossz hatvanévesnek lenni. Fogadja az ember szerettei ünneplését, vörösborokat kóstol. De amikor elcsendesedik az esti ház, szembesül a valósággal. Percek alatt lehull a köd a szeméről, tisztán lát mindent. Eltékozolta az életét, alig tett valamit, s azt a keveset is Isten segítségével.

Jótevőim. Belém villannak a csöndben: arcok és szavak a tavaszi estében. Kilencvenéves öreg szomszédom sokszor elmondja: „A kulacsodban mindig legyen víz, háború lesz megint!” A nála is vénebb kőműves másra esküszik: „Egyél, igyál, és ne idegeskedj.” Bibó Lajos, ifjúságom első igazi írója a cigarettafüstöt vélte a legfontosabbnak, vagyis áprilisban se nyissunk ablakot. Leonardo da Vinci édesapja is különös végrendeletet hagyott: „Ha sokáig akarsz élni, tartsd melegen a fejedet, és soha ne mosakodj.”

Képek Tarkovszkijról. Egy padon ül, mögötte a hallgatag kert. A nagy orosz rendező a távolba néz, ahová rövidesen száműzi a zsarnok hatalom. Milyen beszédes sovány arca: végtelen szomorúság árad felénk, mielőtt végleg kilobban az egész. Utolsó mondata különösen szíven üt: „Egy mű szépsége a műben megtestesülő erkölcsi erővel arányos.” A többit tudjuk: még hat kapkodó év, azután a tüdőrák elszakítja a halhatatlan filmszalagot. A legnagyobb élő költőt nem engedik ki Párizsba. Az apa nem temetheti el a fiát!

Pető-intézet. Hetente kétszer elmegyek előtte. Szívszorongva nézem, ha felszáll a járműre egy-egy nagybeteg kisgyerek. Vastag gumikerekű kocsin hozzák, az erősebb férfiak ölelve cipelik őket. Tegnap nagyobbacska fiú volt a társam, tizennégy éves lehetett, sovány arca a rángásban eltorzult, kezét-lábát dobálta, az anyjába karolt, úgy vánszorogtak befelé. Apja a hosszú válltáskát vitte, fáradtan és csendesen térdelt mellette, olykor lehajolt, és megsimogatta a beteg gyerek szőke fejét… Ott álltak előttem, a nagy sietségtől csapzottan, végleg kimerülten. Komor és komoly tekintettel üzenve: a reménytelen reményben is tennünk kell a dolgunkat. Mindenkinek küldetése és feladata van itt a földön!

Öreg nemzet. Ez a félelmetes állapot az utóbbi időben alakult ki. A tiszta arcú, fáradt öregeket régen tisztelték. Gyerekkoromban természetes volt, hogy egy-egy idős emberen segítek: bevásároltam, behordtam a tüzelőjét, orvosért szaladtam az éjszakában. Ma nyűg és teher a motyorgó, rossz ruhás hetven-nyolcvan éves. Elesnek, lassan szállnak fel a buszra, csepeg az orruk. Sok fiatal gyűlölettel néz rájuk. Még megérhetjük, hogy arrébb fogják rugdalni az útjukba tévedőket.

I. M. levele. Keserű sorok mindenütt, és váratlan szelíd vallomás: „Én a kis falusi templomokhoz vagyok szokva, a fehér falakhoz, nem a díszes dómokhoz. Minél egyszerűbb a templom, annál közelebb az Isten, semmi dísz nem áll közénk.” Gyerekkoromban engem is kopott vályogfalak közt szólított meg Isten. A hóillatú csönd, az egyszerű szavak, a nagyapámtól tanult ének azóta is elkísér, bárhová megyek, mécsesként világol.

A kéregető összeszedi filléreit, és indul lefelé a lépcsőn. Nem sok, mire leér, már meg is számolta. Menne jobbra, de belebotlik egy hajlott nénikébe. Reszkető kezében kereszt, a korlátba kapaszkodik, hogy el ne zuhanjon. A koldus megsimogatja, marék pénzét az ölébe önti, és csendesen odaszól: „Vegyél rajta kenyérkét és meleg teát!” Azután vonszolja magát tovább a védettebb sarokrészbe.

Éjjel, lámpaoltás előtt néhány korty Márai. Az utolsó napló szívszorító sorai, mint különleges óbor aranyló cseppjei: „Mégis írok. Mint akit életfogytiglanra ítéltek, várja a kivégzését, néha körömmel jeleket rajzol a falra… Minden Istenben van. És mindenben Isten van.”

Antikvárium. Váratlan kincs a lenti polcon: Kosztolányi Nyelv és lélek című prózai kötete. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar – írja egyik cikkében –, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, amelyhez nincs fogható.” Az enyém is ez a gyönyörű magyar nyelv, amely az önkifejezés lehetőségén túl az egész nép lelkének, észjárásának, történelmének, műveltségének, teremtő erejének is foglalata.

Éjszaka van. Virrasztunk. Az idős asszony felém fordulva mondja: „Olyan hangos a szívem, megzavarom Isten álmát.”

Számítógép. Az ezredvég nagy vívmánya. Mást se hallok, csak ezt, akárhová lépek, ebbe botlok, akárki üzen, ezzel próbálkozik. Az írás haldoklik, lassan egy-két öreg költő kiváltsága. Sok ember már a nevét se tudja leírni, a telefont választja, a hangszalagot vagy az elektronikus kapcsolattartást. Mikes Kelemen ma nem írna nagynénjének, Márai fiatal barátainak, Nagy László nem tenne a rajzos boríték mellé arany falevelet.

Fenyvesi Félix Lajos