Keresztutak

FOTÓ: VITÁLISNÉ MALIK JUDIT

„Hárman vagyunk testvérek…” „Olyan sokan?!” – kérdeznek vissza megdöbbenve (megbotránkozva?) az egyke ismerősök. Vajon mit szólnának – talán szóhoz sem jutnának –, ha négy, öt, hat vagy még több testvért megnevezni tudó fiatalokkal kerülnének szembe?! (Utóbbiakéhoz képest a miénk csak „kis nagycsalád”.) „És egy anyától és egy apától – folytatódik a rácsodálkozás –, akik tényleg huszonhat éve tartanak ki – házasságban – egymás mellett?” Igen, tényleg.

Természetes. Olyan természetes, mint a levegővétel. Vagy az, hogy reggel felkel a nap, este pedig eltűnik a horizont mögött. Eltűnik – de attól még ott van (és másnap újra felbukkan az égen). Ugyanígy a család is mindig ott van. Akkor is, amikor tagjai teljes létszámban egy fedél alatt tartózkodnak, és akkor is, amikor soksok kilométer választja el őket egymástól. Akkor is, amikor teljes közöttük az összhang, és akkor is, amikor viták, nézeteltérések „színesítik” a mindennapjaikat. Akkor is, amikor legszívesebben egyedül lennének, elfeledkeznének róla, és egyegy pillanatra púpnak, kötöttségnek, tehernek érzik a létét, és akkor is, amikor az otthon, a család biztonságára, védelemére, támogatására van szükségük.

„Köszönet a családért” – ezt a mondatot választotta a július 10. és 13. között Veszprémben megrendezett hetedik családkongresszusa mottójául a Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE). A civil szervezet vezetői szerint a témaválasztás annál is inkább aktuális, mivel a jelenlegi társadalmi „csődhelyzetre” az egyetlen helyes válasz a család, a családban élés, a családok megerősítése.

„Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet” – hangzott fel a jól ismert strófa közel harminc éve AMézga család című rajzfilmsorozat minden epizódjának elején. Igen, bármilyen közegből, bármilyen tapasztalatokkal a tarsolyában jön is valaki, ha megkérdezik tőle, mi jut eszébe a családról, még ma is, amikor mindenféle együttélési formát hajlamosak családként definiálni, ideálisnak ezt a papamama- gyerekek felállást tekinti. A „hagyományos” család létjogosultságáért – pláne elismeréséért – mégis harcolni kell, hovatovább (ön)védelemre szorul. Pedig az egyén is, és a társadalom is sokat köszönhet az igazi családnak!

Az ép, egészséges, jól működő családnak az egyén csupa-csupa természetes és magától értetődő, mégis nagyon fontos és sajnos gyakran hiányzó dolgot köszönhet: szülői és testvéri szeretetet, boldog, élményekben gazdag gyermekés ifjúkort, biztonságérzetet, odafigyelést, törődést…

A társadalom testileg-lelkileg egészséges, hosszú távon és közösségben gondolkodó, kitartó és küzdeni tudó, határozott értékrenddel bíró embereket, akik – túl azon, hogy egyszerre termelői és fogyasztói is a javaknak – a társadalom építői, az értékek őrzői és továbbadói.

És mit köszönhet kifejezetten a nagycsaládoknak a nemzet? Röviden: a fennmaradását. Csakhogy míg a köztudatban továbbra is a tradicionális kép él a családról, és a szociológiai felmérések szerint a fiatalok legalább két (de inkább több) gyereket szeretnének – vagyis elméletben meg lehetne állítani a népesség fogyását –, a valóságban az elmúlt bő húsz évben hazánkban a termékenységi ráta az egyharmadával csökkent… A társadalomban a nagycsalád tehát már csak ezért sem problémák forrása, hanem – a megoldás kulcsa.

Vitális Judit