Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

FOTÓ: VITÁLISNÉ MALIK JUDIT

„Hárman vagyunk testvérek…” „Olyan sokan?!” – kérdeznek vissza megdöbbenve (megbotránkozva?) az egyke ismerõsök. Vajon mit szólnának – talán szóhoz sem jutnának –, ha négy, öt, hat vagy még több testvért megnevezni tudó fiatalokkal kerülnének szembe?! (Utóbbiakéhoz képest a miénk csak „kis nagycsalád”.) „És egy anyától és egy apától – folytatódik a rácsodálkozás –, akik tényleg huszonhat éve tartanak ki – házasságban – egymás mellett?” Igen, tényleg.

Természetes. Olyan természetes, mint a levegõvétel. Vagy az, hogy reggel felkel a nap, este pedig eltûnik a horizont mögött. Eltûnik – de attól még ott van (és másnap újra felbukkan az égen). Ugyanígy a család is mindig ott van. Akkor is, amikor tagjai teljes létszámban egy fedél alatt tartózkodnak, és akkor is, amikor soksok kilométer választja el õket egymástól. Akkor is, amikor teljes közöttük az összhang, és akkor is, amikor viták, nézeteltérések „színesítik” a mindennapjaikat. Akkor is, amikor legszívesebben egyedül lennének, elfeledkeznének róla, és egyegy pillanatra púpnak, kötöttségnek, tehernek érzik a létét, és akkor is, amikor az otthon, a család biztonságára, védelemére, támogatására van szükségük.

„Köszönet a családért” – ezt a mondatot választotta a július 10. és 13. között Veszprémben megrendezett hetedik családkongresszusa mottójául a Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE). A civil szervezet vezetõi szerint a témaválasztás annál is inkább aktuális, mivel a jelenlegi társadalmi „csõdhelyzetre” az egyetlen helyes válasz a család, a családban élés, a családok megerõsítése.

„Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet” – hangzott fel a jól ismert strófa közel harminc éve AMézga család címû rajzfilmsorozat minden epizódjának elején. Igen, bármilyen közegbõl, bármilyen tapasztalatokkal a tarsolyában jön is valaki, ha megkérdezik tõle, mi jut eszébe a családról, még ma is, amikor mindenféle együttélési formát hajlamosak családként definiálni, ideálisnak ezt a papamama- gyerekek felállást tekinti. A „hagyományos” család létjogosultságáért – pláne elismeréséért – mégis harcolni kell, hovatovább (ön)védelemre szorul. Pedig az egyén is, és a társadalom is sokat köszönhet az igazi családnak!

Az ép, egészséges, jól mûködõ családnak az egyén csupa-csupa természetes és magától értetõdõ, mégis nagyon fontos és sajnos gyakran hiányzó dolgot köszönhet: szülõi és testvéri szeretetet, boldog, élményekben gazdag gyermekés ifjúkort, biztonságérzetet, odafigyelést, törõdést…

A társadalom testileg-lelkileg egészséges, hosszú távon és közösségben gondolkodó, kitartó és küzdeni tudó, határozott értékrenddel bíró embereket, akik – túl azon, hogy egyszerre termelõi és fogyasztói is a javaknak – a társadalom építõi, az értékek õrzõi és továbbadói.

És mit köszönhet kifejezetten a nagycsaládoknak a nemzet? Röviden: a fennmaradását. Csakhogy míg a köztudatban továbbra is a tradicionális kép él a családról, és a szociológiai felmérések szerint a fiatalok legalább két (de inkább több) gyereket szeretnének – vagyis elméletben meg lehetne állítani a népesség fogyását –, a valóságban az elmúlt bõ húsz évben hazánkban a termékenységi ráta az egyharmadával csökkent… A társadalomban a nagycsalád tehát már csak ezért sem problémák forrása, hanem – a megoldás kulcsa.

Vitális Judit

::Nyomtatható változat::