Evangélikusok

Kisgyerekkoromban volt egy kedvenc könyvem, pontosabban egy színes képeskönyvem, amelyet igen nagy buzgalommal forgattam, sohasem untam meg böngészni. A Magyarok csatái címet viselte, valamikor a 20. század negyvenes éveiben olcsó propagandakiadványként látott napvilágot. Színes képeken lehetett végigkövetni benne mindazokat a híres csatákat, ütközeteket – illetve a bennük részt vevőket Attilától Horthy Miklósig –, amelyeket a vitézlő emlékezet megőrzött.

Hat-hét éves fejjel megbabonázva néztem, hogy Árpád magyarjai miként nyilazzák halálra Zalán rémült seregét, Mátyás Kinizsije két karddal miként aprítja a kontyosokat, vagy hogy Nagy Lajos királyunk miként tűzi ki személyesen nemzeti lobogónkat Nápoly bástyáinak ormára. S a képekről úgy tűnt, hogy a muhi pusztán is több mongol harapott fűbe, mint magyar vitéz, Mohácsnál meg inkább patthelyzet alakult ki a felek között, mintsem kategorikus csatavesztés, és az I. világháború csatajelenetei is többnyire biztos magyar győzelmet vetítettek elő.

Ebből gyerekfejjel azt értettem meg, hogy mi mindig győztünk. Valami furcsaság azért mégis feltűnhetett naiv gyermekagyamnak, mert jól emlékszem, hogy meg is kérdeztem nagyapámat: „Te, nagytata, mi, magyarok tényleg mindig győztünk?” Nagyapám, arcán szomorkás mosollyal, csak annyit válaszolt: „Igen, fiam, mi, magyarok mindig csak győztünk és győztünk, mégis veszítettünk.”

Így lett akkor számomra a magyar győzelem abszolút evidencia. Azóta viszont sok víz lefolyt a Száraz-Tömös patakján, néhány ősz hajszál díszeleg az én üstökömön is, és másképpen kezdem látni győzelmeink, sikereink furcsán ellentmondásos történetét.

Az elmúlt hetekben boldogan vettem észre, hogy gyermekkorom optimista, talán kissé naiv, a dolgokat, tényeket leegyszerűsítő, „mindig győztünk” szemléletmódja visszaköszönt politikai vezéreink választás utáni retorikájában is. Alig néhány nappal a romániai helyhatósági választások után, a ránk nézve felemás eredmények megszületését követően olvasom, hogy Markó Béla elnök kijelentette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egyértelműen győzött a helyhatósági választásokon. Itt minden a legnagyobb rendben van, sőt még ennél is jobb a helyzet, valódi huszárbravúrral verték vissza a belső és a külső ellenség és mások orvtámadásait, a magyarok 85%-a az RMDSZ-re szavazva jól döntött. Ezt persze a statisztikák (ezek mindig szépek, szépíthetők) hada támasztotta alá.

Megszólalt a „másik oldal” is. A Magyar Polgári Párt (MPP) is győzött, meg a mindenféle nemzeti érzelmű tanácsok, meg győztek az igazi székely magyarok meg az autonómia, mert végre megszűnt az erdélyi magyar egypártrendszer, elhozták az „igazi pluralizmus” messiási beteljesülését – és itt is jöttek a mindenható statisztikai adatok bizonyosságai.

Láttam, hogy mindenki elégedett, láttam, hogy itt mindenki győztes, sikeres. Itt mindenki értünk, a mi jövőnkért, sőt gyermekeinkért, unokáinkért, déd- és ükunokáinkért predestináltatott a teljes és végső győzelemre.

Arról azonban senkit sem hallottam szólni, hogy a magyar választók kétharmada miért is maradt távol az urnáktól, vagy jelentős részük miért szavazott át román pártok jelöltjeire. A sikertelenséget, a kudarcot, a nyers, valós tényeket, úgy veszem észre, senki sem vállalta. A megszólalók szinte kivétel nélkül a győzelemről, a sikerről, az eredményekről szónokoltak, de a tényekkel, a valós társadalmi jelenségekkel érdemben nem foglalkoztak.

Egy biztos: ma már Erdélyben sem elegendőek a szimbolikus gesztusok, a nagy nemzeti összefogás kliséi, az ellenségkép lebegtetése. Értelmes argumentumokra, konkrét, az emberek életét érintő programokra, megoldásokra van szükség.

Mert nem mindegy, hogy Kutyfalvának, Mezőegeresnek van-e magyar polgármestere, vagy Marosvásárhelynek, netalán Nagyváradnak. Kettő ez így is, úgy is, mégsem ugyanannyi. Az sem mindegy, hogy hány városi, megyei tanácsosunk képvisel bennünket, képviseli az érdekeinket egy-egy kulcsfontosságú helyen.

Ahogyan Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője találóan megfogalmazta: „Élt a felkínált lehetőséggel az erdélyi magyarság: nem ment el szavazni. Ha nem volna fájdalmas, röhejes lenne Szász Jenő MPP-elnök letargiának tetsző győzelmi mámora, hogy hurrá, megszűnt az egypártrendszer, eljött végre a pluralizmus ideje, a választás szabadsága… Az RMDSZ túlnyerte magát. A választók azt üzenték, találjon a szövetség magában annyi önmérsékletből fakadó bölcsességet, hogy az erdélyi magyar politikai osztály színe-javát ismét összehozza.”

Mert a nagyszerű „győzelem”, a „siker” – pontosabban a régi pozíciók részleges konzerválása – inkább annak a szerencsés helyzetnek köszönhető, hogy a román politikai pártok közt még ádázabb hatalmi harc folyik, s egy gyenge partner jobb az erős ellenfélnél.

Bölcsesség, alázat, beismerő őszinteség, józan helyzetelemzés: mindmáig hiányoznak. Az eredményekkel való kritikus, önkritikus, szakmai szembenézés: egyelőre elmaradt. Ehelyett maradt a győzelmi mámor, sikerretorika, politikai erőfitogtatás.

Ilyenkor látom, mennyire jó lenne politikusainknak is megtanulniuk néhány apró dolgot Jézustól, aki azt mondta: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok…” (Mt 20,26–27)

Most azért a győzelem sikerétől megittasodott választóként kérdeznék mégis valamit: „Te, nagytata, mi, magyarok tényleg mindig győztünk?”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület