ÉnekKincsTár

Mindig kegyelemre szorulunk! – így határozza meg liturgikus könyvünk a Szentháromság ünnepe utáni tizenegyedik vasárnap központi témáját. A vasárnap éneke pedig a kegyelem virágáról szól, amely nem más, mint Krisztus keresztje: Kegyelemnek szép rózsája (EÉ 456).

Hadd kezdjük két érdekességgel e finn ének kapcsán: az eredeti szöveg (Mä tiedän ruusun armahan) nem szerepel a hivatalos finn énekeskönyvben, csak az egyik ébredési mozgalom régebbi énekgyűjteményében lelhető fel (Siionin Kannel, 360). A finn énekeskönyvben ehhez a dallamhoz egy, a szenvedésben is a Szentlélek megtisztító erejét kérő vers társul, s egy másik, amely a megfeszített Jézus segítségét kéri az elesettségben. Úgy tűnik, a keserűség közben is élő bizalom gondolatköre társul e dallamhoz.

„Finn népi dallam a 19. századból” – így jegyzi énekeskönyvünk a dallamot, de e jelzet mögött különleges dallamtörténeti múlt rejtezik. 1890-ben kezdte el két neves egyházzenész (Ilmari Krohn és Mikael Nyberg) tudatosan gyűjteni a finn népdalok között a keresztény tartalmúakat. Hasonlatos volt az ő tevékenységük a magyarországi népdalgyűjtőkéhez. Munkásságuk összefoglalásaként a 20. század elején három kötetben adták ki az összegyűjtött vallásos népdalokat, felkínálva e dallamokat templomi használatra is.

Kutatásaik érdekes eredményeként bebizonyították, hogy az egyházias népdalok valójában régi német és svéd egyházi énekek (korálok) változatai (finnül: toisinto). Az évszázadok folyamán azonban néha annyira megváltoztak e szájról szájra hagyományozott énekek, hogy az eredeti dallam már alig ismerhető fel a kikristályosodott szépségű népi változatban.

A Kegyelemnek szép rózsája dallam eredetije például a Mi Atyánk, ki vagy mennyekben kezdetű Luther-ének volt. S valóban, ha e két ének sorszerkezetét és jellemző dallamíveit összevetjük, ráérezhetünk a zenei rokonságra. A veretes és igényes német reneszánsz dallamból így alakul finn vallásos népdal, majd a dallam új szöveget kap a nemzeti romantika egyházias versmodorában, amelyből egy hűséges magyar lelkész különleges szépségű műfordítást készít. A dallam átvételekor – valószínűleg lejegyzési pontatlanság miatt – még egy módosulás történt: a magyar változat ritmikai beosztása eltér az eredeti finn dallamétól (máshová kerülnek az ütemvonalak), de ez alig változtat a dallam eredeti szépségén.

Előttünk tehát a különös történetű finn ének magyar változata. Nehéz pontosan megfogalmazni, miért, de a Kegyelemnek szép rózsája kezdetű ének szövege valahogy elüt énekeskönyvünk többi énekétől. Talán azt is mondhatnánk, költőibb náluk, mindenesetre képiesebb, elvontabb és szabadabb asszociációkat megengedő. Valószínűleg ezért is szeretjük oly sokan: ki-ki saját élethelyzete szerint értelmezheti.

Az egész vers egyetlen költői képet jár körül: a szenvedésben, a gyötrelmekben kapja meg a hívő ember a kegyelem örömét. E szenvedések közé érthetjük a bűnbánat kínjait ugyanúgy, mint a hitvallók mártíriumát. Legyünk bár bűneinkkel szembesülve elesettek vagy hitvalló életszentségre törekvők: Mindig kegyelemre szorulunk!

A vasárnap óegyházi igéi is felmutatják ugyanezt a kettősséget. Az ószövetségi ige (2Sám 12,1–15a) azt a Dávid királyt állítja elénk, aki éppen összeroskad Nátán próféta leleplező szavai alatt, s alig remélheti, hogy a saját magára kimondott halálos ítéletből – „Az élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt tette!” – kegyelmet kaphat.

Az Első korinthusi levél 15. fejezetéből való epistola Krisztus feltámadásának tanúit sorolja, akik egyek abban, hogy Krisztusban a mi bűneinkért meghalt áldozatot látják. S a Feltámadottról is csak a kegyelem által lehet tanúskodniuk.

Az evangélium (Lk 18,9–14) a farizeus és a vámszedő példázatával szintén arra figyelmeztet, hogy nincs az a jó cselekedet, amely képessé tehetne minket magabiztosan megállni az Úr előtt, csak elesettként és irgalomra várva. Mindig kegyelemre szorulunk!

A rövid élete ellenére különleges kisugárzású győri hitoktató, lelkész, Ittzés Mihály ültette át magyarra Edla Pöyry énekét olyan beleérzéssel, hogy megkockáztathatjuk: a magyar változat a témához illő törékenységével, finomságával túlszárnyalja az eredetit. A fordító még nem tudhatta, hogy önmagára, családjára és az általa pásztoroltakra mennyire érvényesek lesznek a költeményben megénekelt gondolatok: „E keresztet hitből kapjuk, / Ajándékként hordozhatjuk.” Mindig kegyelemre szorulunk!

Bence Gábor