Élő víz

10 PONT – MEGÚJULÓ EGYHÁZAK, GYÜLEKEZETEK JELLEMZŐI

5. Kulturális szempontból érthetőek, mint voltak a próféták, Jézus, az apostolok és a reformátorok a maguk idejében. Nem használnak érthetetlen, anakronisztikus nyelvezetet, öltözetet, zenét, liturgiát. Rájöttek, hogy a szent normális; nem elvont, érthetetlen, hanem hétköznapi, érthető, gyakorlatias.

Olvasói hozzászólás

A régi agenda és az új liturgia, ha eltérő okokból is, és eltérő mértékben is, de egyaránt nem szolgálja ki eléggé a missziói szempontokat. Tudom, hogy ez kötözködő észrevételnek tűnhet, mert a misszió eredendő „terepe” nem az istentisztelet. Ám ne feledjük, hogy mostanában viszont szinte kizárólag istentiszteleti alkalmainkra hívogatunk.

Ismert gondolat, hogy nem csak akkor célszerű közérthetőnek lenni, amikor van „közérthetőségre szoruló ember” az istentiszteleten, hanem mindig ilyennek kell lenni. Például azért, hogy a rendszeresen templomba járókat biztosítsa afelől, hogy amikor az általuk hívogatott emberek végre egyszer eljönnek velük a templomba, azon az alkalmon is biztosan érthető lesz mindaz, ami elhangzik. További előnye a közérthetőségnek, hogy a gyülekezeti tagok saját maguk is megtanulják a hitüket közérthetőbben tálalni. Azaz Szeverényi János ötödik pontja a most rendszeresen templomba járó emberekről is szól.

Azon „bennfenteseknek”, akik semmi kivetnivalót nem találnak az istentiszteleti alkalmak mai nyelvhasználatában, a figyelmébe ajánlom Klaus Douglass Isten szeretetének ünnepe – Az istentisztelet mai formáiról és Az új reformáció – 96 tétel az egyház jövőjéről című könyvét, amelyek a Kálvin Kiadó gondozásában jelentek meg. (Mindkét könyv megvásárolható a Luther Kiadó boltjában, és bizonyára a gyülekezeti iratterjesztők is be tudják szerezni.)

Prőhle Péter

Melanchthon a humanista ad fontes (azaz: vissza a forráshoz) gondolatot vette át, és az egyházra vonatkoztatta. A reformátorok a megújulás feszült és tüzes folyamatában nem új felekezetet akartak létrehozni, hanem vissza szerették volna téríteni az egyházat a forráshoz, a kezdethez, vagyis Jézushoz, tanításához és váltságművéhez.

Erre van ma is szükségünk. Ezért írtam első cikkemben, hogy különleges, új missziói stratégiára nincs szükség, mert azt már korábban megalkotta Jézus. Nála jobbat Albert Schweitzer, Teréz anya és Billy Graham együtt sem tudott volna kitalálni. Amire a ma egyházának szüksége van, azt megtanulhatjuk Megváltónktól. Természetesen szükséges ma is tervezni, de az csak Jézus tanításának és példájának a mai korra áthelyezett értelmezése lehet.

Mit tanulhat a ma egyháza Jézus Krisztustól?

Benne az Ige testet öltött, az ég és a föld, a szent és a profán találkozott és összeért. Ebből következik, hogy nincs ünnepi és hétköznapi Jézus. Ő önazonos volt mindennap, a templomban, de a menyegzőn is, édesanyja konyhájában és a kereszten is. Hiányzott belőle minden mesterkéltség. Még az alvása is evangélizációs jelleggel bírt a viharos tengeren (Mk 4,35–41).

A misszió elsősorban nem szervezés, reklám, heves szónoklat, evangélizációs sorozat, hanem megtestesülés. Ott van Isten országa, ahol Jézus él a szívekben. Ennek aztán lesz kihatása a környezetre. Az újonnan születés utáni másodpercben misszionáriusok vagyunk. A samáriai asszony hiányos, nyugtalan, kiszáradt életét a Jézustól kapott élő víz tette hitelessé és bátorrá, úgyannyira, hogy embereket vitt Jézushoz. Ez a misszió, semmi más; az egyik szomjazó a másikat viszi a Forráshoz.

Jézus mindig mozgásban volt, elérhetővé tette magát a „távoliaknak” is, nem szorította be szolgálatát helyszínbe, időpontba, sablonba. (Ezzel a kérdéssel bővebben a 6. pontban foglalkozunk.) Elment a templomba és a zsinagógába is, de az evangéliumok nem külső magatartását, hanem spontán, természetes megnyilvánulásait jegyezték fel, amelyekben az élő Isten cselekedett ott és akkor őáltala. A Názáreti személyében nagyobb volt és van itt a templomnál, kötött formáknál, szent tekercseknél. A szombat van az emberért, és nem fordítva (Mt 12,1–8)… „Vajon ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húzza- e ki azonnal?” (Lk 14,5) Ő mindenkinek azt adta, amire szüksége volt ahhoz, hogy megváltozzon az élete.

Természetes, egyszerű, érthető, „normális” volt beszédében, öltözködésében, módszereiben. Nem tért el kora kultúrájától. Ezt a stílust egyházának is követnie kell. Jézusnak (és a prófétáknak, apostoloknak) nem voltak hárompontos steril igehirdetései. Ő azt mondta, amit a Lélek adott, amit az Atya üzent. Az Úr Lelke volt rajta, ezért lehetett beszéde több és hatékonyabb, mint az írástudóké.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem kell készülni az igehirdetésre, de azt feltétlenül, hogy úgy kell beszélni a szószéken, hogy az elmondottak elhangozhassanak hétköznapi élethelyzetben is, anélkül, hogy például a családunk kinevetne. Óvakodnunk kell egy speciális „szószékes” stílustól.

Korunk megújuló gyülekezeteiben alapos, hiteles, érthető, mai témákat is érintő prédikációk hangzanak el. Beszédünk, üzenetünk nem lehet életidegen. Örök érvényű igazságokat érthetően, korszerűen kell megfogalmazni. Tartózkodni kell a „kánaáni nyelvezettől”, mert nem értik a távolabbról érkezők (sok esetben a „közeliek” sem), akik következésképpen az evangéliumot sem értik meg, és megtérni sem tudnak.

Jézus missziói munkájában semmilyen sablont sem fedezhetünk fel. Ebből a szempontból is érdemes egyszer végigolvasni a négy evangéliumot. Hol, mikor, kinek, milyen módon közvetítette Isten országát? Bárhol, bármikor, bárkinek, bárhogyan; teljes szabadsággal.

Ha rendszerező agyunk feltétlenül kíván találni Jézus szolgálatában valamilyen sablont, akkor az az isteni szeretetnek (agapé) az átadása minden módon. Ez Jézus Krisztus új liturgiája, ezt hagyta ránk. A megtérni nem akaró egyházi vezetőknek kiáltott ítéletes üzenetei is féltő szeretetből fakadtak. „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (Hós 6,6; Mt 9,13)

A reformáció is igyekezett érvényre juttatni – részleges sikerrel – a fenti újszövetségi elveket. Luther nagy nyomás alatt volt. Csak azt változtatta meg, aminek feltétlenül szükségét érezte, de így is van mit tanulnunk tőle is. Korosztálya nyelvén beszélt, érdekesen, ihletetten, érthetően, gyakorlatiasan. Hangsúlyozta, hogy a prédikációt a legegyszerűbb gondolkodásúakhoz kell alakítani. Új énekeket írt, kora zenéjét, még a világit is (!) felhasználva. Minden elérhető technikai eszközt felhasznált az evangélium terjesztésére. A templombelsőket egyszerűsítette.

Az általa bevezetett Deutsche Messe alkalmával egészen haláláig miseruhát öltött, de általában doktori talárjában prédikált. Vitába pedig nem ment bele, mert számára ez a téma adiaforon volt, vagyis a lényeget nem érintő, teológiailag közömbös kérdésnek tekintette. A Schmalkaldeni cikkekben így ír: „…nem a karingek, a tonzúrák, hosszú köntösök és egyéb szertartások teszik szentté az egyházat, amiket a Szentírással ellentétben kiagyaltak, hanem Isten igéje és az igaz hit.”

Ha a fenti elveket érvényesítenénk egyházunkban – megtartva a szükséges és a krisztusi mércén is megálló régit, de bevezetve a kulturális kapcsolópontot is jelentő újat –, vastag burok esne le rólunk. Isten megáldaná az útkészítésnek ezt az izgalmas, szentlelkes munkáját.

A szentséget, Isten jelenlétét életünkben nem pótolhatja semmilyen forma, külsőség. Az Írás szelleme szerint a szent normális.

Ma tovább kellene lépnünk a jézusi természetesség útján. Néhány javaslat:

Álmodjuk meg Jézus mai egyházát! Legyünk mi is érthetőek, természetesek, egyszerűek, mozgékonyak, Szentlélekkel betöltöttek, kreatívak, gyakorlatiasak.

Ha nem is minden, de majdnem minden a szószéken dől el, ezért szükség van az igehirdetés megújulására. Jó lenne a teológiai hallgatóknak és a lelkészeknek is lehetőséget nyújtani arra, hogy élőben vagy felvételről hallgassanak jó prédikációkat a világ különböző pontjain élő és gyarapodó gyülekezetek pásztoraitól. Megtartva evangélikus identitásunkat, de félretéve felekezeti sovinizmusunkat, nyitottan Isten munkájára.

Jó lenne a médiamunkát (írott és elektronikus sajtó) kötelezően oktatni hallgatóinknak és – választhatóan – lelkészeinknek.

A Tamás-mise (az elnevezés hazai protestáns körökben nem szerencsés) nagyszerű liturgiáján kívül jó lenne kidolgozni kultúránkhoz közelítő, a kapcsolópontokat megtaláló istentiszteleti rendeket, felhasználva az új liturgikus könyv elemeit is. Az istentiszteleten helye van a jól előkészített tanúságtételnek, zenei betétnek, az üzenetet felerősítő drámai jelenetnek, hang- és fényeffekteknek, rövid filmbejátszásnak, bárminek, ami az evangéliumot hordozza kultúránk nyelvén.

Szükséges lenne – a hagyományos zene és hangszerek használatát megtartva – bevezetni korunk zenéjét az istentiszteleti életbe. Ehhez jó lelkületre, szigorú igényességre, szervezésre és anyagiakra van szükség. Ez az egyik legsürgetőbb feladatunk. Jó példa volt erre a kőszegi Szélrózsa ifjúsági találkozóra összeállt ének- és zenekar erőteljes szolgálata.

A Luther-kabát mellett bevezethetnénk alternatívaként egy – pályázati úton megtervezett – szép, igényes, egyszerű háromnegyedes lelkészi kabátot. Ilyenre van példa más egyházakban.

Egyházi épületeinket a fentiek szellemében építsük, illetve lehetőség szerint alakítsuk át. (Erről a nyolcadik pontban fogunk írni.)

Szeverényi János