Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 31
- A szent normális
Élő víz
10 PONT – MEGÚJULÓ EGYHÁZAK, GYÜLEKEZETEK JELLEMZŐI
Hozzászólás a cikkhez
A szent normális
5. Kulturális szempontból
érthetőek, mint voltak
a próféták, Jézus, az apostolok
és a reformátorok
a maguk idejében. Nem
használnak érthetetlen,
anakronisztikus nyelvezetet,
öltözetet, zenét, liturgiát.
Rájöttek, hogy
a szent normális; nem
elvont, érthetetlen, hanem
hétköznapi, érthető, gyakorlatias.
Olvasói hozzászólás
A régi agenda és az új liturgia, ha eltérő okokból
is, és eltérő mértékben is, de egyaránt nem
szolgálja ki eléggé a missziói szempontokat.
Tudom, hogy ez kötözködő észrevételnek tűnhet,
mert a misszió eredendő „terepe” nem az istentisztelet.
Ám ne feledjük, hogy mostanában
viszont szinte kizárólag istentiszteleti alkalmainkra
hívogatunk.
Ismert gondolat, hogy nem csak akkor célszerű
közérthetőnek lenni, amikor van „közérthetőségre
szoruló ember” az istentiszteleten, hanem
mindig ilyennek kell lenni. Például azért, hogy a
rendszeresen templomba járókat biztosítsa afelől,
hogy amikor az általuk hívogatott emberek
végre egyszer eljönnek velük a templomba, azon
az alkalmon is biztosan érthető lesz mindaz, ami
elhangzik. További előnye a közérthetőségnek,
hogy a gyülekezeti tagok saját maguk is megtanulják
a hitüket közérthetőbben tálalni. Azaz
Szeverényi János ötödik pontja a most rendszeresen
templomba járó emberekről is szól.
Azon „bennfenteseknek”, akik semmi kivetnivalót
nem találnak az istentiszteleti alkalmak
mai nyelvhasználatában, a figyelmébe ajánlom
Klaus Douglass Isten szeretetének ünnepe – Az
istentisztelet mai formáiról és Az új reformáció –
96 tétel az egyház jövőjéről című könyvét, amelyek
a Kálvin Kiadó gondozásában jelentek meg.
(Mindkét könyv megvásárolható a Luther Kiadó
boltjában, és bizonyára a gyülekezeti iratterjesztők
is be tudják szerezni.)
Prőhle Péter
Melanchthon a humanista ad fontes (azaz:
vissza a forráshoz) gondolatot vette át,
és az egyházra vonatkoztatta. A reformátorok
a megújulás feszült és tüzes folyamatában
nem új felekezetet akartak
létrehozni, hanem vissza szerették volna
téríteni az egyházat a forráshoz, a kezdethez,
vagyis Jézushoz, tanításához és
váltságművéhez.
Erre van ma is szükségünk. Ezért írtam
első cikkemben, hogy különleges, új
missziói stratégiára nincs szükség, mert
azt már korábban megalkotta Jézus. Nála
jobbat Albert Schweitzer, Teréz anya és
Billy Graham együtt sem tudott volna kitalálni.
Amire a ma egyházának szüksége
van, azt megtanulhatjuk Megváltónktól.
Természetesen szükséges ma is tervezni,
de az csak Jézus tanításának és
példájának a mai korra áthelyezett értelmezése
lehet.
Mit tanulhat a ma egyháza Jézus
Krisztustól?
Benne az Ige testet öltött, az ég és a föld,
a szent és a profán találkozott és összeért.
Ebből következik, hogy nincs ünnepi
és hétköznapi Jézus. Ő önazonos volt
mindennap, a templomban, de a menyegzőn
is, édesanyja konyhájában és a
kereszten is. Hiányzott belőle minden
mesterkéltség. Még az alvása is evangélizációs
jelleggel bírt a viharos tengeren
(Mk 4,35–41).
A misszió elsősorban nem szervezés,
reklám, heves szónoklat, evangélizációs
sorozat, hanem megtestesülés. Ott
van Isten országa, ahol Jézus él a szívekben.
Ennek aztán lesz kihatása a
környezetre. Az újonnan születés utáni
másodpercben misszionáriusok vagyunk. A
samáriai asszony hiányos, nyugtalan,
kiszáradt életét a Jézustól kapott élő víz
tette hitelessé és bátorrá, úgyannyira,
hogy embereket vitt Jézushoz. Ez a
misszió, semmi más; az egyik szomjazó a másikat
viszi a Forráshoz.
Jézus mindig mozgásban volt, elérhetővé
tette magát a „távoliaknak” is, nem
szorította be szolgálatát helyszínbe, időpontba,
sablonba. (Ezzel a kérdéssel bővebben
a 6. pontban foglalkozunk.) Elment
a templomba és a zsinagógába is,
de az evangéliumok nem külső magatartását,
hanem spontán, természetes megnyilvánulásait
jegyezték fel, amelyekben
az élő Isten cselekedett ott és akkor őáltala.
A Názáreti személyében nagyobb
volt és van itt a templomnál, kötött formáknál,
szent tekercseknél. A szombat
van az emberért, és nem fordítva (Mt
12,1–8)… „Vajon ha közületek valakinek a fia
vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húzza-
e ki azonnal?” (Lk 14,5) Ő mindenkinek
azt adta, amire szüksége volt ahhoz,
hogy megváltozzon az élete.
Természetes, egyszerű, érthető, „normális”
volt beszédében, öltözködésében, módszereiben.
Nem tért el kora kultúrájától. Ezt a
stílust egyházának is követnie kell. Jézusnak
(és a prófétáknak, apostoloknak)
nem voltak hárompontos steril
igehirdetései. Ő azt mondta, amit a Lélek
adott, amit az Atya üzent. Az Úr
Lelke volt rajta, ezért lehetett beszéde
több és hatékonyabb, mint az írástudóké.
Ez természetesen nem azt jelenti,
hogy nem kell készülni az igehirdetésre,
de azt feltétlenül, hogy úgy kell beszélni
a szószéken, hogy az elmondottak elhangozhassanak
hétköznapi élethelyzetben
is, anélkül, hogy például a családunk
kinevetne. Óvakodnunk kell egy
speciális „szószékes” stílustól.
Korunk megújuló gyülekezeteiben
alapos, hiteles, érthető, mai témákat is
érintő prédikációk hangzanak el. Beszédünk,
üzenetünk nem lehet életidegen.
Örök érvényű igazságokat érthetően,
korszerűen kell megfogalmazni. Tartózkodni
kell a „kánaáni nyelvezettől”, mert
nem értik a távolabbról érkezők (sok
esetben a „közeliek” sem), akik következésképpen
az evangéliumot sem értik
meg, és megtérni sem tudnak.
Jézus missziói munkájában semmilyen
sablont sem fedezhetünk fel. Ebből
a szempontból is érdemes egyszer
végigolvasni a négy evangéliumot.
Hol, mikor, kinek, milyen módon közvetítette
Isten országát? Bárhol, bármikor,
bárkinek, bárhogyan; teljes szabadsággal.
Ha rendszerező agyunk feltétlenül kíván
találni Jézus szolgálatában valamilyen
sablont, akkor az az isteni szeretetnek
(agapé) az átadása minden módon.
Ez Jézus Krisztus új liturgiája, ezt hagyta ránk.
A megtérni nem akaró egyházi vezetőknek
kiáltott ítéletes üzenetei is féltő szeretetből
fakadtak. „Mert szeretetet kívánok,
és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.”
(Hós 6,6; Mt 9,13)
A reformáció is igyekezett érvényre juttatni
– részleges sikerrel – a fenti újszövetségi
elveket. Luther nagy nyomás alatt
volt. Csak azt változtatta meg, aminek
feltétlenül szükségét érezte, de így is van
mit tanulnunk tőle is. Korosztálya nyelvén
beszélt, érdekesen, ihletetten, érthetően,
gyakorlatiasan. Hangsúlyozta,
hogy a prédikációt a legegyszerűbb gondolkodásúakhoz
kell alakítani. Új énekeket
írt, kora zenéjét, még a világit is (!)
felhasználva. Minden elérhető technikai
eszközt felhasznált az evangélium terjesztésére.
A templombelsőket egyszerűsítette.
Az általa bevezetett Deutsche Messe
alkalmával egészen haláláig miseruhát
öltött, de általában doktori talárjában
prédikált. Vitába pedig nem ment bele,
mert számára ez a téma adiaforon volt,
vagyis a lényeget nem érintő, teológiailag
közömbös kérdésnek tekintette. A
Schmalkaldeni cikkekben így ír: „…nem a
karingek, a tonzúrák, hosszú köntösök és egyéb
szertartások teszik szentté az egyházat, amiket
a Szentírással ellentétben kiagyaltak, hanem
Isten igéje és az igaz hit.”
Ha a fenti elveket érvényesítenénk
egyházunkban – megtartva a szükséges
és a krisztusi mércén is megálló régit, de
bevezetve a kulturális kapcsolópontot is
jelentő újat –, vastag burok esne le rólunk.
Isten megáldaná az útkészítésnek
ezt az izgalmas, szentlelkes munkáját.
A szentséget, Isten jelenlétét életünkben
nem pótolhatja semmilyen forma,
külsőség. Az Írás szelleme szerint a
szent normális.
Ma tovább kellene lépnünk a jézusi
természetesség útján. Néhány javaslat:
Álmodjuk meg Jézus mai egyházát!
Legyünk mi is érthetőek, természetesek,
egyszerűek, mozgékonyak, Szentlélekkel
betöltöttek, kreatívak, gyakorlatiasak.
Ha nem is minden, de majdnem minden
a szószéken dől el, ezért szükség van
az igehirdetés megújulására. Jó lenne a
teológiai hallgatóknak és a lelkészeknek
is lehetőséget nyújtani arra, hogy élőben
vagy felvételről hallgassanak jó prédikációkat
a világ különböző pontjain élő és
gyarapodó gyülekezetek pásztoraitól.
Megtartva evangélikus identitásunkat,
de félretéve felekezeti sovinizmusunkat,
nyitottan Isten munkájára.
Jó lenne a médiamunkát (írott és
elektronikus sajtó) kötelezően oktatni
hallgatóinknak és – választhatóan – lelkészeinknek.
A Tamás-mise (az elnevezés hazai
protestáns körökben nem szerencsés)
nagyszerű liturgiáján kívül jó lenne kidolgozni
kultúránkhoz közelítő, a kapcsolópontokat
megtaláló istentiszteleti
rendeket, felhasználva az új liturgikus
könyv elemeit is. Az istentiszteleten helye
van a jól előkészített tanúságtételnek,
zenei betétnek, az üzenetet felerősítő
drámai jelenetnek, hang- és fényeffekteknek,
rövid filmbejátszásnak, bárminek,
ami az evangéliumot hordozza kultúránk
nyelvén.
Szükséges lenne – a hagyományos
zene és hangszerek használatát megtartva
– bevezetni korunk zenéjét az istentiszteleti
életbe. Ehhez jó lelkületre,
szigorú igényességre, szervezésre és
anyagiakra van szükség. Ez az egyik
legsürgetőbb feladatunk. Jó példa volt
erre a kőszegi Szélrózsa ifjúsági találkozóra
összeállt ének- és zenekar erőteljes
szolgálata.
A Luther-kabát mellett bevezethetnénk
alternatívaként egy – pályázati
úton megtervezett – szép, igényes, egyszerű
háromnegyedes lelkészi kabátot.
Ilyenre van példa más egyházakban.
Egyházi épületeinket a fentiek szellemében
építsük, illetve lehetőség szerint
alakítsuk át. (Erről a nyolcadik pontban
fogunk írni.)
Szeverényi János
::Nyomtatható változat::
|