Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2008 - 32 - Reménység

A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP – Ézs 29,17–24

Reménység

A sivatag furcsa érzésre ébredt. A reggeli szél mintha kevesebb homokot kavart volna fel, a színek is élénkebbek lettek, ahogy a kelő nap körbejárt rajta. A föld erei élettel teltek meg. Hajtások szökkentek a magasba, kacsok kerestek kapaszkodókat. Források buzogtak fel hirtelen. A víz magával hozta az élet minden formáját. Ott, ahol eddig csupán egy-egy vérszegény gaz próbált hősiesen megmaradni a homokon, színes virágoskert támadt. A magok fává nőttek. Égi madarak tűntek fel, fészket raktak az ágak között. A lombok gyönyörű gyümölcsöket rejtettek.

Emberek érkeztek. Teherautók taposták a virágokat, szemetet sodort a patak vize. Az emberek rejtőzködtek. Gonoszságokat terveztek a fák között, a bokrok sűrűjében. Falták a szaftos gyümölcsöket, és a levelekbe törölték mocskos kezüket.

A kert vágyakozni kezdett azon idő után, amikor sivatag volt. Szegények járták akkor. Bármit találtak a földön, ami kicsit is ehető volt, hálásak voltak érte. Azt hitte akkor, semmije nincs, szégyenkezett koldus volta miatt.

Leszállt az este. A kert azt álmodta, hogy sivatag.

Elfog annak a rossz érzése, hogy csak magunkat vigasztaljuk. A fogság minden rettenete készen áll, a magunk fogságait idézi. A nép, amely elszakadt Istentől, arra kényszerül, hogy a maga által megidézett sors áldozata legyen. Fel lehet ebből talán nézni valami szép jövő felé, de mit segít ez rajtunk, szegény bűnösökön?

Amikor becsapódott az ajtó, rettenetesen megijedt. Minden idegszálával összerándult. Akaratlanul is felemelte a kezét, özönvízszerűen támadt rá a világ zaja. Mindennek hangja lett: a kutyák ugattak, a kocsik nyikorogtak, a levelek susogtak a szélben, az emberek nevettek. Valaki kalapált az egyik udvaron, minden lépés toppant a homokban, egy madár röppent fel mellőle surrogó szárnyakon.

Álmában azelőtt beszélt és hallott néha. Ilyenkor összeszorulva ébredt, annyira idegen volt a szó érzete számára, hiszen eddig minden napja süketségben és némaságban telt. Látta, ahogy az emberek mutogattak, amit kellett, megértette. Most megijesztette a zajok sokasága, mindent hallani kényszerült. A káromkodások és szitkok, a nyílt hazugság és az átkok. Két kezét a fülére tapasztotta. Nem akart ide tartozni. Hogy találja meg az ő világát, a csendet?

Jézus csodái jelek. Megmutatta, hogy micsoda erő van nála, hogy nem csupán vakságon és süketségen, hanem életen és halálon is úr. De véget értek az ünnepi pillanatok, kezdődött a böjt. A Mester itt hagyott minket fájdalmainkkal, szégyenünkkel, bűneinkkel. Igazi fogság mindahány. Oldalt nézünk, hallva az ígéretet – „…ma velem leszel a paradicsomban” –, de már közelednek kalapácsos gyilkosaink, hogy eltörjék lábainkat.

Ahogy lemosta a sarat, a homokszemcsék kellemetlenül belementek a szemébe, akaratlanul is pislognia kellett. Az első képek így csak egy-egy pillanatra tűntek fel. Elöntötte a mérhetetlen vágy az eddig soha nem látott világ iránt. Tudta, hogy már az övé, de szemhéjai a homok miatt nem engedték, hogy átadhassa magát a csodának. Pedig ott volt végre mindaz, amire annyira vágyott egész életében. Ott voltak a színek, a fények, a különleges alakzatok. Minden más volt, mint ahogy eddig elképzelte. A kezével körüljárt formák most igazán mutatták meg magukat. Csodálkozva nézett körül. Mennyi idő lesz még, amire mindent megismer!

Egy-két nap után kezdte felfedezni a szemek beszédét. Mivel talán jobban figyelt az őt körülvevő világra, észrevette a hazug pillantásokat, a sanda kacsintásokat, az érzéketlen tekinteteket. Volt, aki a szemével megalázott, más szúrósan nézett. Mindez eddig nem jutott el hozzá. Meglátta az élet nyomorát: a szegénységet, a koszt, a furcsa fintorokat, a halottak arcát. Napokon keresztül rótta az utcákat, egyre keserűbb szívvel.

Oda ért végül, ahonnan elindult, koldustársai közé. Leült az ismerős helyre, a szokott testtartásban. Kendőjével bekötötte a szemét.

Az eljövendő boldogságot szívesen szorítanám a belátható távolságon belülre. Minden szenvedésben ott rejlik a valódi békesség. A bűnök büntetése újabb lehetőségeket tár fel. De a próféta ma még többet ad. Az igazi próféta ma még többet ad. Létezik ez a boldogság a látható világban éppúgy, mint a láthatatlanban, a jelenvalóban éppúgy, mint az eljövendőben, itt és odaát. Ennek a boldogságnak hirdetője vagyok. Örüljetek: Isten valami egészen újat kezd, amiben van értelme hallani és látni, és amiben van értelme kertté és erdővé lenni.

Mintha vonzotta volna valami. Levette kezét a füléről. A zaj ellenségesen tört be újra hozzá. Végigment az utcán. Kiért a városból.

Mintha vonzotta volna valami. Levette a kötést a szeméről. A világ dolgai gonoszan néztek nyitott arcába. Végigment az utcán. Kiért a városból.

Az út kereszteződésénél találkoztak. A szem és a fül. A csoda tanúi. Nem sokat beszéltek. Tudták, hogy együtt kell menniük. Hamarosan feltűnt a kert. Hívta őket azon a néma hangon, amelyet a süketek hallanak. Csalogatta őket azzal a vízióval, amelyet csak a vakok látnak. Megérkeztek. A kert erdőnek látszott.

Napokon keresztül csírákat és magokat gyűjtöttek. Aztán elindultak vissza a városba. A kereszteződésnél elbúcsúztak. Mindkettőjüknek megvolt a maga útja. Sok dolguk volt.

Koczor Tamás