Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 32
- Reménység
A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP – Ézs 29,17–24
Hozzászólás a cikkhez
Reménység
A sivatag furcsa érzésre ébredt. A reggeli
szél mintha kevesebb homokot kavart
volna fel, a színek is élénkebbek lettek,
ahogy a kelő nap körbejárt rajta. A föld
erei élettel teltek meg. Hajtások szökkentek
a magasba, kacsok kerestek kapaszkodókat.
Források buzogtak fel hirtelen.
A víz magával hozta az élet minden
formáját. Ott, ahol eddig csupán
egy-egy vérszegény gaz próbált hősiesen
megmaradni a homokon, színes virágoskert
támadt. A magok fává nőttek.
Égi madarak tűntek fel, fészket raktak az
ágak között. A lombok gyönyörű gyümölcsöket
rejtettek.
Emberek érkeztek. Teherautók taposták
a virágokat, szemetet sodort a patak
vize. Az emberek rejtőzködtek. Gonoszságokat
terveztek a fák között, a bokrok
sűrűjében. Falták a szaftos gyümölcsöket,
és a levelekbe törölték mocskos kezüket.
A kert vágyakozni kezdett azon idő
után, amikor sivatag volt. Szegények járták
akkor. Bármit találtak a földön, ami
kicsit is ehető volt, hálásak voltak érte.
Azt hitte akkor, semmije nincs, szégyenkezett
koldus volta miatt.
Leszállt az este. A kert azt álmodta,
hogy sivatag.
Elfog annak a rossz érzése, hogy csak
magunkat vigasztaljuk. A fogság minden
rettenete készen áll, a magunk fogságait
idézi. A nép, amely elszakadt Istentől,
arra kényszerül, hogy a maga által
megidézett sors áldozata legyen. Fel
lehet ebből talán nézni valami szép jövő
felé, de mit segít ez rajtunk, szegény bűnösökön?
Amikor becsapódott az ajtó, rettenetesen
megijedt. Minden idegszálával összerándult.
Akaratlanul is felemelte a kezét,
özönvízszerűen támadt rá a világ zaja.
Mindennek hangja lett: a kutyák ugattak,
a kocsik nyikorogtak, a levelek susogtak
a szélben, az emberek nevettek. Valaki
kalapált az egyik udvaron, minden lépés
toppant a homokban, egy madár röppent
fel mellőle surrogó szárnyakon.
Álmában azelőtt beszélt és hallott néha.
Ilyenkor összeszorulva ébredt,
annyira idegen volt a szó érzete számára,
hiszen eddig minden napja süketségben
és némaságban telt. Látta, ahogy az
emberek mutogattak, amit kellett, megértette.
Most megijesztette a zajok sokasága,
mindent hallani kényszerült. A káromkodások
és szitkok, a nyílt hazugság
és az átkok. Két kezét a fülére tapasztotta.
Nem akart ide tartozni. Hogy találja
meg az ő világát, a csendet?
Jézus csodái jelek. Megmutatta, hogy micsoda
erő van nála, hogy nem csupán
vakságon és süketségen, hanem életen és
halálon is úr. De véget értek az ünnepi
pillanatok, kezdődött a böjt. A Mester itt
hagyott minket fájdalmainkkal, szégyenünkkel,
bűneinkkel. Igazi fogság mindahány.
Oldalt nézünk, hallva az ígéretet –
„…ma velem leszel a paradicsomban” –, de
már közelednek kalapácsos gyilkosaink,
hogy eltörjék lábainkat.
Ahogy lemosta a sarat, a homokszemcsék
kellemetlenül belementek a szemébe,
akaratlanul is pislognia kellett. Az első
képek így csak egy-egy pillanatra tűntek
fel. Elöntötte a mérhetetlen vágy az
eddig soha nem látott világ iránt. Tudta,
hogy már az övé, de szemhéjai a homok
miatt nem engedték, hogy átadhassa
magát a csodának. Pedig ott volt végre
mindaz, amire annyira vágyott egész
életében. Ott voltak a színek, a fények, a
különleges alakzatok. Minden más volt,
mint ahogy eddig elképzelte. A kezével
körüljárt formák most igazán mutatták
meg magukat. Csodálkozva nézett körül.
Mennyi idő lesz még, amire mindent
megismer!
Egy-két nap után kezdte felfedezni a
szemek beszédét. Mivel talán jobban figyelt
az őt körülvevő világra, észrevette
a hazug pillantásokat, a sanda kacsintásokat,
az érzéketlen tekinteteket. Volt,
aki a szemével megalázott, más szúrósan
nézett. Mindez eddig nem jutott el
hozzá. Meglátta az élet nyomorát: a szegénységet,
a koszt, a furcsa fintorokat, a
halottak arcát. Napokon keresztül rótta
az utcákat, egyre keserűbb szívvel.
Oda ért végül, ahonnan elindult, koldustársai
közé. Leült az ismerős helyre,
a szokott testtartásban. Kendőjével bekötötte
a szemét.
Az eljövendő boldogságot szívesen szorítanám
a belátható távolságon belülre.
Minden szenvedésben ott rejlik a valódi
békesség. A bűnök büntetése újabb lehetőségeket
tár fel. De a próféta ma még
többet ad. Az igazi próféta ma még többet
ad. Létezik ez a boldogság a látható világban
éppúgy, mint a láthatatlanban, a
jelenvalóban éppúgy, mint az eljövendőben,
itt és odaát. Ennek a boldogságnak
hirdetője vagyok. Örüljetek: Isten
valami egészen újat kezd, amiben van
értelme hallani és látni, és amiben van
értelme kertté és erdővé lenni.
Mintha vonzotta volna valami. Levette
kezét a füléről. A zaj ellenségesen tört be
újra hozzá. Végigment az utcán. Kiért a
városból.
Mintha vonzotta volna valami. Levette
a kötést a szeméről. A világ dolgai gonoszan
néztek nyitott arcába. Végigment
az utcán. Kiért a városból.
Az út kereszteződésénél találkoztak.
A szem és a fül. A csoda tanúi. Nem sokat
beszéltek. Tudták, hogy együtt kell
menniük. Hamarosan feltűnt a kert. Hívta
őket azon a néma hangon, amelyet a
süketek hallanak. Csalogatta őket azzal
a vízióval, amelyet csak a vakok látnak.
Megérkeztek. A kert erdőnek látszott.
Napokon keresztül csírákat és magokat
gyűjtöttek. Aztán elindultak vissza a
városba. A kereszteződésnél elbúcsúztak.
Mindkettőjüknek megvolt a maga
útja. Sok dolguk volt.
Koczor Tamás
::Nyomtatható változat::
|