ÉnekKincsTár

A Szentháromság ünnepe utáni tizenkettedik vasárnapra rendelt ének kiválasztásánál bizonyára fontos szempont volt a németországi példa: az ott széles körben használt graduálénekrend szerint is Johann Gramann (1487–1541) gyönyörű zsoltárénekét éneklik ezen a napon: Én lelkem, áldva áldjad… (EÉ 45).

Az ünnep óegyházi evangéliuma (Mk 7,31–37) a süketnéma meggyógyításáról szól. A leírás szerint Jézus tette nem maradt titokban: minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodva ezt mondták: „Mindent helyesen cselekedett: a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé.”

Amíg az evangélium a földi gyógyulást adó Jézust mutatja be, az epistolai ige (2Kor 3,4–9) Istent áldja megigazító irgalmáért, és a Lélek szolgálatára indít. Ez a gondolatmenet tükröződik vissza e heti graduálénekünkben. Szerzője, Johann Gramann a lipcsei Tamás-iskola tanára, majd rektora volt. Luther és Eck 1519-ben zajlott vitáján még Eck titkáraként vett részt, de Luther fellépése olyan mélyen hatott rá, hogy a reformáció pártjára állt. Néhány éves würzburgi szolgálat után 1525-ben Albrecht porosz herceg Königsbergbe hívta lelkésznek.

A herceg felkérésére írta énekét a 103. zsoltár alapján. Ez az egyik legkorábbi evangélikus dicsérő zsoltárparafrázis, 1530 körül született. A reformáció poroszországi megerősödésének egyik legszebb bizonyítéka az egyházi költészetben. Eredetileg négy versszakos volt, majd 1549-ben még egy versszakot kapcsoltak hozzá. Ebben a Szentháromság dicsérete ötvöződik az előző versek tartalmi összefoglalásával.

Az 1955-ös Keresztyén énekeskönyvben (KÉ) ennek az öt versszakos formának a fordítását találjuk. Mostani énekeskönyvünk új, gördülékenyebb nyelvezetű fordításban, de rövidítve közli Gramann énekét. Álljon itt a második, kimaradt versszak. „Megismertette vélünk / Ő útját és szent óhaját. / Megszánta vétkességünk, / Nem állja rajtunk bosszúját. / Nem kéri bűnünk árát, / S nem rója fel vétkünk, / De nyújtja nagy irgalmát, / És óvja életünk. / Miképpen napnyugattól / Van távol napkelet, / Oly messze, irgalmából, / Eldobja vétkünket.” (KÉ 701,2)

Gramann szövegét Hans Kugelmann königsbergi zeneszerző és udvari trombitás közölte 1540-ben megjelent Concentus novi trium vocum című kórusgyűjteményében, egy világi eredetű dallamra alkalmazva. A táncos lüktetésű dúr melódia jól illeszkedik a szöveghez, és sodró lendületével ellensúlyozza a strófa – korálok között szokatlanul hosszú – terjedelmét. Több feljegyzés szerint a reformáció utáni századokban előszeretettel használták ezt az éneket úrvacsora után, istentiszteletek befejezéseként. Nem csoda, hiszen a zsoltárok egyik legszebbjéből merített szövege földi életünk örök távlatáért ad hálát a megváltó, megigazító Istennek.

Ahogyan fentebb említettük, az ének már legkorábbi megjelenésekor többszólamú gyűjteményben látott napvilágot. Azóta is az egyik legtöbbször feldolgozott evangélikus korál. Többek között Heinrich Schütz, Michael Praetorius, Dietrich Buxtehude műveiben találkozhatunk vele. Több feldolgozás született a gyülekezet énekével váltakozó, alternatim előadásra. Johann Sebastian Bach néhány kantátájának koráltételeként is felcsendül: 1. versszak – BWV 28, 2. tétel (átdolgozva külön, motettaként is kiadták); 3. versszak – BWV 17, 7. tétel; 5. versszak – BWV 29, 8. tétel.

Hadd idézzük az utolsó strófa szövegét is. „Magasztalás és áldás / A háromságos Istennek. / Őnála nincsen romlás. / Ő ingyen ád övéinek. / Csak bízzunk benne bátran, / Csak rá hagyatkozzunk, / Mert véle biztonságban / És bátran járhatunk. / A testünk és a lelkünk / Megkapja, mi jót kér, / És áment zenghet szívünk, / A hit mindent elér.” (KÉ 701,5) Kellő lendülettel énekelve megtapasztalhatjuk, milyen elevenül, frissen hat ma is ez a csaknem ötszáz éves ének, egyik legszebb lutheránus zsoltárparafrázisunk.

Finta Gergely