Keresztény szemmel

Sánta Ferenc halálára. Nagy írót veszítettünk el. Novelláit, regényeit olvasva belénk villan: az igazi irodalmon nem fog az idő, sugárzik és hat észrevétlenül. Még akkor is, ha az író példátlan következetességgel, több mint harminc éven át hallgatott. Úgy érezte, ami fontosat mondani akart, magyart és egyetemeset, azt mind leírta. Megszenvedte és megvallotta.

A Székelyföld szótlan szegényeinek életét balladai tömörséggel fogalmazta meg. A Sokan voltunk szívszorító történetét Szabó Pál fedezte föl, s küldte rögtön az írót Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István fényes, tüneményes tehetségű csapatába. Ő sem bújhatott ki a bőréből, nehéz és aljas korban kellett teljesítenie küldetését. Nem hangos kimondással: rejtetten tárta föl az elaljasuló zsarnoki időket. Az ötödik pecsét című regényét feldolgozó filmben ott bujkál az 1956-os forradalom szörnyű megtorlása, az árulás és kegyetlenség véget nem érő fájdalma! És a többi írásában is, a végső következtetést levonva: akinél a fegyver és a hatalom, az szabja meg az életet, hogy mi a jó és a rossz, de ettől még az ember örök igazsága nem szűnik meg.

Június 16. Pontosan ezen a napon, 1989-ben, harmincegy évvel azután, hogy kivégezték, a nemzet tiszteletadása közepette újratemették Nagy Imrét, az 1956-os felkelés miniszterelnökét.

Emlékszem, mintha tegnap lett volna, a fölemelő pillanatra, a Hősök terén tartott gyászszertartásra, a több mint háromszázezer emberre. Elolvastam a megemlékezéseket, hallgattam a műsorokat, s meglepett, hogy a legszebb, legfájóbb részről nem esik szó. Az első percekről, amikor fölzengett az ország összes harangja, és a végén, a mély csöndben Darvas Iván és Mensáros László fölolvasta a kivégzettek névsorát! Hallatszott szívdobogásunk. A fejek köszönetre meghajoltak.

Hatalom. Az elmúlt évtizedekben sok szó esett róla. Legtöbbször a szorításában vergődő emberre gondoltunk. A Miatyánk végén mindennap elmondjuk: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.” Istenről szólunk, az ő erejét ismerjük el, és azt dicsérjük.

A hatalom ma, a 21. század első felében egyre inkább a politika és pénz köntösében jelentkezik. Pedig ez az erő aljasságba kényszerít bennünket, méltatlan előnyöket juttat némelyeknek mások kárára. Isten segítségével azonban megőrizhetjük magunkat, szegénységünket és bölcsességünket. Gyerekeinket is szeretetben nevelhetjük.

Mosoly. Fiatal, terhes nő megy mellettem a borongós délelőttben. Viszi, szinte cipeli kismamahasát, és mosolyog kedvesen. Mondanám neki, Isten vigyázza kettőjük életét, de mire fölocsúdom, már el is tűnik a szemem elől. Így csak törékeny mosolyát viszem magammal, át a zsúfolt és kedvetlen városon. Apró, alig látható örömkönny ez a lélekben, valami elmondhatatlan remény egész nap.

Jeles napok. Jankovics Marcell, a nagyszerű filmrendező könyvet írt az évszakok szimbolikájáról, a számok mélyebb jelentéséről. Számos olyan négyesre bukkanunk a világban – állapítja meg a szerző –, amelyben benne rejlik a három plusz egy: három termékeny évszak és egy halott. Az ember testből, testlélekből, szellemtestből és lélekből épül föl…

A többkönyves művelődéstörténész próbálja megmagyarázni a tavasz, a tél szó jelentését, sorba veszi nemzeti ünnepeinket, s javasolja, hogy január elseje, Szent István koronázási ünnepe legyen a magyar állam napja. Érdekes az is, hogy nálunk mindig késő ősszel folytak az ellenséggel a győztes harcok, nyár végén következtek be a nagy vereségek. Végül így zárja: „A régiek rendszerben gondolkodtak, nem úgy, mint ma, amikor a hitetlenek mindent véletlenszerűnek próbálnak feltüntetni. Nemzetünk megmaradásának záloga, hogy folyamatosan tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová megyünk.”

Június. Minden hónapnak külön hangja van. És titkos dallama. Még akkor is, ha mára alaposan felborult a természet rendje. Május rejtettebb és félelmesebb. Mintha a halál is föl-fölbukkanna váratlanul. Én legtöbbször igyekszem eltűnni előle vagy elutazni messzire. Június tisztább és vakító fénytől tündöklő. Szívünk könnyebb lesz, nem olyan lármás a környezetünk; a mély csend is a gabona érését segíti. Az előző hónapok zaklatottabbak és barbárabbak. Alig jut idő beszélgetésre és olvasásra.

Isten pazar tárlata most a teljes nyárban ragyog föl. A természetben egyre több a remekmű. Régen hallott dallamok csendülnek föl, szerelmes szavak, amelyek tengereken keltek át, s meleg szélből szólnak, mint gyerekkorunkban a hívó orgonamuzsika.

Pénteki gyász. A kedves szomszédasszony meghalt. Öreg volt, egyedül élt régóta. Délután elszédült, ahogy ment le a kopott téglalépcsőn. Csendes lett a ház, az elhagyott, hatalmas kert.

Amikor az idő engedte, mindig kint volt, szépítette és gondozta. Metszette az ágakat, vágta a füvet, kínlódva aprította a kemény fatuskókat, hogy este bemelegítse a szobáját. Végtelenül csendes volt és reménytelenül szemérmes. Soha nem kért segítséget. A friss gyümölccsel, csodálatos süteményével vendégelte meg a gyermekeket. „Nincs senkije” – gondoltam én is, de ma reggel, két hónap után megjelentek a rokonok, és birtokba vették jussukat, amiért nem tettek semmit, egy ablaknyitást sem a lakásban, egy kapavágásnyit nem a haldokló kertben.

A világ és mi. Semmit nem változott viszonyunk. A külföld számára mi barbárok vagyunk ma is. A Nyugat lenéz bennünket, s valószínűleg a négerek után rangsorol. Az irodalommal se különb a helyzet. Pedig Ady, Krúdy, Németh László, József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc örök fényű csillagok… Okosabb lenne itthon élnünk, vigyázni értékeinkre. Nem törődni azzal, mit gondol rólunk a gőgös világ!

Az utolsó találkozás. 1981. március első napjaiban lehetett a székesfehérvári bérlakás szobájában. Ide hívott a költő találkozásra, amely abból állt, hogy meghallgattuk J. S. Bach valamelyik kopott lemezét a sűrű cigarettafüstben. Két óra után megszólalt, s kérdezte, hogyan utaztam. Én új könyvét mutattam, hogy alig lehet már kapni, s a másik kettőt, amit épp olvastam. „Hagyd ezt” – mondta Pilinszky a búcsúzásnál. „Semmi, amit összeír az ember. Por és hamu. Hagyd ezeket. A Szentírásra buzdíts inkább! Az evangéliumról beszélj. Semmi más nem fontos.”

Fenyvesi Félix Lajos