Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 32
- Jegyzetlapok
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Jegyzetlapok
Napló, 2008
Sánta Ferenc halálára. Nagy írót veszítettünk
el. Novelláit, regényeit olvasva belénk
villan: az igazi irodalmon nem fog az
idő, sugárzik és hat észrevétlenül. Még akkor
is, ha az író példátlan következetességgel,
több mint harminc éven át hallgatott.
Úgy érezte, ami fontosat mondani
akart, magyart és egyetemeset, azt mind
leírta. Megszenvedte és megvallotta.
A Székelyföld szótlan szegényeinek
életét balladai tömörséggel fogalmazta
meg. A Sokan voltunk szívszorító történetét
Szabó Pál fedezte föl, s küldte rögtön
az írót Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István
fényes, tüneményes tehetségű csapatába.
Ő sem bújhatott ki a bőréből, nehéz
és aljas korban kellett teljesítenie
küldetését. Nem hangos kimondással:
rejtetten tárta föl az elaljasuló zsarnoki
időket. Az ötödik pecsét című regényét feldolgozó
filmben ott bujkál az 1956-os
forradalom szörnyű megtorlása, az árulás
és kegyetlenség véget nem érő fájdalma!
És a többi írásában is, a végső következtetést
levonva: akinél a fegyver és a
hatalom, az szabja meg az életet, hogy
mi a jó és a rossz, de ettől még az ember
örök igazsága nem szűnik meg.
Június 16. Pontosan ezen a napon,
1989-ben, harmincegy évvel azután,
hogy kivégezték, a nemzet tiszteletadása
közepette újratemették Nagy Imrét, az
1956-os felkelés miniszterelnökét.
Emlékszem, mintha tegnap lett volna,
a fölemelő pillanatra, a Hősök terén tartott
gyászszertartásra, a több mint háromszázezer
emberre. Elolvastam a
megemlékezéseket, hallgattam a műsorokat,
s meglepett, hogy a legszebb, legfájóbb
részről nem esik szó. Az első percekről,
amikor fölzengett az ország
összes harangja, és a végén, a mély
csöndben Darvas Iván és Mensáros László
fölolvasta a kivégzettek névsorát! Hallatszott
szívdobogásunk. A fejek köszönetre
meghajoltak.
Hatalom. Az elmúlt évtizedekben
sok szó esett róla. Legtöbbször a szorításában
vergődő emberre gondoltunk. A
Miatyánk végén mindennap elmondjuk:
„Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség
mindörökké.” Istenről szólunk,
az ő erejét ismerjük el, és azt dicsérjük.
A hatalom ma, a 21. század első felében
egyre inkább a politika és pénz köntösében
jelentkezik. Pedig ez az erő aljasságba
kényszerít bennünket, méltatlan
előnyöket juttat némelyeknek mások
kárára. Isten segítségével azonban
megőrizhetjük magunkat, szegénységünket
és bölcsességünket. Gyerekeinket
is szeretetben nevelhetjük.
Mosoly. Fiatal, terhes nő megy mellettem
a borongós délelőttben. Viszi,
szinte cipeli kismamahasát, és mosolyog
kedvesen. Mondanám neki, Isten vigyázza
kettőjük életét, de mire fölocsúdom,
már el is tűnik a szemem elől. Így csak törékeny
mosolyát viszem magammal, át a
zsúfolt és kedvetlen városon. Apró, alig
látható örömkönny ez a lélekben, valami
elmondhatatlan remény egész nap.
Jeles napok. Jankovics Marcell, a nagyszerű
filmrendező könyvet írt az évszakok
szimbolikájáról, a számok mélyebb
jelentéséről. Számos olyan négyesre
bukkanunk a világban – állapítja meg a
szerző –, amelyben benne rejlik a három
plusz egy: három termékeny évszak és
egy halott. Az ember testből, testlélekből,
szellemtestből és lélekből épül föl…
A többkönyves művelődéstörténész
próbálja megmagyarázni a tavasz, a tél
szó jelentését, sorba veszi nemzeti ünnepeinket,
s javasolja, hogy január elseje,
Szent István koronázási ünnepe legyen
a magyar állam napja. Érdekes az is,
hogy nálunk mindig késő ősszel folytak
az ellenséggel a győztes harcok, nyár végén
következtek be a nagy vereségek.
Végül így zárja: „A régiek rendszerben
gondolkodtak, nem úgy, mint ma, amikor
a hitetlenek mindent véletlenszerűnek
próbálnak feltüntetni. Nemzetünk
megmaradásának záloga, hogy folyamatosan
tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk,
és hová megyünk.”
Június. Minden hónapnak külön
hangja van. És titkos dallama. Még akkor
is, ha mára alaposan felborult a természet
rendje. Május rejtettebb és félelmesebb.
Mintha a halál is föl-fölbukkanna
váratlanul. Én legtöbbször igyekszem eltűnni
előle vagy elutazni messzire. Június
tisztább és vakító fénytől tündöklő. Szívünk
könnyebb lesz, nem olyan lármás a
környezetünk; a mély csend is a gabona
érését segíti. Az előző hónapok zaklatottabbak
és barbárabbak. Alig jut idő beszélgetésre
és olvasásra.
Isten pazar tárlata most a teljes nyárban
ragyog föl. A természetben egyre
több a remekmű. Régen hallott dallamok
csendülnek föl, szerelmes szavak, amelyek
tengereken keltek át, s meleg szélből
szólnak, mint gyerekkorunkban a hívó
orgonamuzsika.
Pénteki gyász. A kedves szomszédasszony
meghalt. Öreg volt, egyedül élt
régóta. Délután elszédült, ahogy ment le
a kopott téglalépcsőn. Csendes lett a
ház, az elhagyott, hatalmas kert.
Amikor az idő engedte, mindig kint
volt, szépítette és gondozta. Metszette az
ágakat, vágta a füvet, kínlódva aprította a
kemény fatuskókat, hogy este bemelegítse
a szobáját. Végtelenül csendes volt és
reménytelenül szemérmes. Soha nem
kért segítséget. A friss gyümölccsel, csodálatos
süteményével vendégelte meg a
gyermekeket. „Nincs senkije” – gondoltam
én is, de ma reggel, két hónap után
megjelentek a rokonok, és birtokba vették
jussukat, amiért nem tettek semmit,
egy ablaknyitást sem a lakásban, egy kapavágásnyit
nem a haldokló kertben.
A világ és mi. Semmit nem változott
viszonyunk. A külföld számára mi barbárok
vagyunk ma is. A Nyugat lenéz
bennünket, s valószínűleg a négerek
után rangsorol. Az irodalommal se különb
a helyzet. Pedig Ady, Krúdy, Németh
László, József Attila, Weöres Sándor, Nagy
László, Juhász Ferenc örök fényű csillagok…
Okosabb lenne itthon élnünk, vigyázni
értékeinkre. Nem törődni azzal,
mit gondol rólunk a gőgös világ!
Az utolsó találkozás. 1981. március első
napjaiban lehetett a székesfehérvári
bérlakás szobájában. Ide hívott a költő találkozásra,
amely abból állt, hogy meghallgattuk
J. S. Bach valamelyik kopott lemezét
a sűrű cigarettafüstben. Két óra
után megszólalt, s kérdezte, hogyan utaztam.
Én új könyvét mutattam, hogy alig
lehet már kapni, s a másik kettőt, amit épp
olvastam. „Hagyd ezt” – mondta Pilinszky
a búcsúzásnál. „Semmi, amit összeír az
ember. Por és hamu. Hagyd ezeket. A
Szentírásra buzdíts inkább! Az evangéliumról
beszélj. Semmi más nem fontos.”
Fenyvesi Félix Lajos
::Nyomtatható változat::
|