Keresztény szemmel
„Hol vagy, István király?”
A kérdés, a magyar kereszténység lelkébõl ilyentájt fölfakadó ének, többféle hangsúlyt enged: lehet panaszos, mármár szemrehányó, de lehet várakozó-reménykedõ is.
Sóhajtva búcsúzhatunk a nyártól; köztudott, hogy augusztus 20. után lehûl a levegõ, bõrösödik a tavak tükre, és rozsdásra pöndörödnek a fákon a levelek… Hol vagy, dicsõ múlt, eltökélt és ihletett férfiú, Istentõl jelölt, felelõs király? Hol vagy, te egykori, épp csak születõ nemzet, tele sürgetõ feladattal? „Hol vagy, István király?” Lásd, mivé lettünk, lásd, miben tévelygünk, kényszerûen szétszóródott magyarok! A jogos panaszszó felhallik az égbe – de ez nem elég.
Már nem elég a kétségbeesés.
A szemrehányás sem segít. „Hol vagy, István király?” – Miért nem csinálsz valamit? Megrángatjuk képzeletünkben a palástja szegélyét; követelünk Istentõl, nógatjuk, küldje már a kegyelmet, áthárítjuk a szellemi ügyintézést, helyettünk hozza rendbe, zökkentse vissza a helyes kerékvágásba a világot a Teremtõ… Aztán majd mi a jó irányban kényelmesen haladunk tovább!
„Hol vagy, István király?” – költõi kérdés ez, s nekünk, magunknak kell rá felelnünk. Izzó érzésekkel, megfontolt gondolatokkal és egyre szilárduló akarattal: Szent István, mit mondasz nekünk ezekben a különleges napokban, amikor nemcsak elillan a nyár, hanem a gyümölcs is beérik…? Amikor a learatott gabona megjelenik az új kenyérben, s ezáltal értelmet nyer, hogy besárgult és levágattatott…
A múlt a jelenben szentelõdik meg. Az idõ következetes, de nem könyörtelen, ahogy a slágerek banalitása hirdeti. Szent István a vállalást megtette. Nem kevés áldozattal, nem kevés öngyötrés közepette. Sosem könnyû a régiben az elavultat legyõzni, ugyanakkor továbbmenteni belõle, ami örök, és bölcsõje az újnak. A világ hosszú, fájdalmas elõkészület után végre befogadta Krisztust. Krisztus a Földön ütötte fel sátrát; az emberiség megmaradása függött ezen a szakrális tényen, másrészt azon, az emberiség felismeri-e a nagy fordulatot, képes lesz-e sorsát Krisztus útjára vezetni.
Bizonyos, ma nem volna Magyarország, ha István gõgösen, „nyakas õsmagyarként” elutasítja a kereszténységet, mint ahogy Európa sem kapta volna meg azt a kitüntetõ feladatot, hogy a lelkes glóbusz közepe lehessen, ha a lecsengõ hitformákba beleragad.
Napjainkban éljük Európa újabb megkísértését: a keresztény értékek relativizálását, a luciferi szabadosságot a szabadság álarcában. István nem taktikából tette az országot keresztény állammá, hanem meggyõzõdésbõl, szellemi parancsra: földi küldetés csak úgy teljesedhet be, ha van spirituális alapja. Ez az õ korunknak szóló üzenete.
„Hol vagy, István király?” – Tudatos építkezésünkben találhatunk rá, legyûrve kétkedést, elzárkózva a cinizmustól, István király intelmeit a jelen körülményeire is alkalmazva: a hit cselekedetek híján meghal; a szent renden munkálkodó férfiakat hamis vádaskodással ne mocskolják; senkit se hajts szolgaságba; semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gõg és a gyûlölség; ostoba, pöffeszkedõ, középszerû emberekbõl ne állítsd össze tanácsodat; a „jövevényeket” jóakaratúan gyámolítsd; ne feledd apáid rendeléseit; imádkozz, gyakorold a szeretetet, légy erõs, ismerd a mértéket, légy becsületes, legyen benned szemérem.
Nem az Isten hûtlen – hûtlenek csak mi, esendõ teremtmények lehetünk. Minden nemzetnek adott a Gondviselés az általános emberfeladaton belül sajátos, egyéni részfeladatot: mielõtt ezt nem teljesítjük, nem olvadhatunk bele a nagy Egészbe. Feladatunk, hogy mi adjunk példát, mintát; a még szerencsésebbeknek is közvetítsük a spirituális tudást, arról, mi dolgunk a matériában és a matériával, megérteni és megértetni azt, hogy miért is kaptuk valójában az életet, éppen itt és éppen most… Hogy legyen kenyér, ne csak morzsa, hogy hasson át az Ige, s ne a hazug szavak csûrése-csavarása. Az új kenyérre rajzolt kereszt emlékeztet erre. Az élet Ura tudta, hogy e földön enni is kell… Ezért szaporította a kenyeret és a halat a sokaságnak.
A harmadik évezredben járunk. Súlyosodik az emberre esõ felelõsség. A korona nem billenékeny divatdiadém, nem múzeumi tárgy, hanem „aranyaura”, az Istentõl megáldott uralom jelentését hordozza. Fényében – s nem árnyékában! – reménykedik, dolgozik és imádkozik a magyar nemzet.
„Hol vagy, István király?”
Vágyakozó szívünkben, megfontolt tudásunkban s a jóra edzett szabad akaratunkban.
Mindenütt, ahol „négy-öt magyar összehajol”.
Jókai Anna