Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2008 - 34 - Csónakvásárlás

Keresztény szemmel

Csónakvásárlás

Eeva Tikka

„…amikor járkáltam a fenyvesben a domboldalon, és egy kissé feljebb húzódtam, virágzó kökörcsinekre leltem.”
A tóparton zöld mûanyag csónak állt. Megkopogtattam, hidegen, közönyösen válaszolt.

– Nem ez az – mondtam hangosan. – Ez semmiképpen sem az.

Azonnal éreztem, hogy nincs igazi lélek ebben a csónakban, ha egyáltalán van lelke. De a nyaralót bérbeadó házigazda partszakaszán már felfedeztem egy sötét, kátrányozott facsónakot. Õskori maradvány volt az új motorcsónakhoz képest. Elhatároztam, hogy megnézem közelebbrõl, átmentem arra a partra. Lehajoltam, megkopogtattam az oldalát. Jó hangja volt, száraz, pattogó. Körbekopogtattam, minden koppantásra egészséges, élõ fa hangja válaszolt. Réges-régen csónakdeszkának kivágott fa, amely csónakként új életre kelt.

A csónak öreg volt és méltóságteljes. Láthatóan jó karban tartották, ezen a tavaszon is újrakátrányozták. Ilyen csónakot meg tudnék kedvelni. Syrjäläinen valószínûleg beleegyezne, hogy nyárra kicseréljük õket. De ahogy tovább nézegettem, felébredt bennem a birtoklás vágya. Drága csónakot nem tudtam volna megfizetni, nem is vágytam rá, de erre igen. Erre szükségem volt, érezni akartam, hogy milyen lehet saját csónakban evezni. Elindultam a parti ösvényen a tulajdonos otthona felé. Az épület régi volt, de ugyanolyan gondozott, mint a csónak. A ház mögötti veteményeskertben találtam meg, észrevett engem, felegyenesedett, és letörölte arcáról az izzadságot.

– Régóta tart már ez a meleg – mondta. – Ágyást készítek a sárgarépának. Bejössz egy kávéra? Még úgysem ittunk kávét az érkezésedre.

– Ráér az még – szabódtam. – Csak azért jöttem, hogy a csónakról beszéljünk. Mert szívesebben eveznék facsónakban. Megoldható lenne?

– Persze, hogy megoldható – vélekedett. – Csak gondoltam, ilyen fiatalember jobban örül egy újabb csónaknak.

– Nem a csónak kora számít – mondtam.

Lementünk a partra, bemutatta a csónakot, amivel én már megismerkedtem. Õ is megkopogtatta kézfejével, és azt mondta:

– Jó a hangzása. Régi, az igaz, de sehol sem korhad. Az öreg minden tavasszal bekente kátránnyal, halála óta meg én. Ez bizony kibírja a tó szélviharait. Nem is ereszt. Erre garanciát vállalok.

– Eladó lenne? – kérdeztem. – Mert arra gondoltam, megveszem.

– Megvenni? Evezhetsz ebben ingyen is, jóember. A ház bérletéhez jár a csónak is.

– De eddig még nem volt módomban saját csónakban evezni. Gondoltam, lenne itt egy, amit meg tudnék fizetni.

– Szóval úgy gondoltad? Értékes csónak ám ez. Itt volt ez egész életében, ezen a parton ácsolta az öreg. Még hogy eladjam neked olcsón az apám csónakját – mondta, ugyanakkor kissé felcsillant a szeme.

– No, mennyit kér érte? – kérdeztem.

– Tegezz bátran. Antti vagyok.

– Én meg Heikki.

– No, ha most már Antti és Heikki vagyunk, akkor mondjuk, hogy ötszáz. Túl sok?

– Nem sok – mondtam felvidulva.

Tettünk egy próbautat, a csónak jónak látszott, jól siklott. Élvezettel mártottam az evezõket a vízbe, hosszúkat húztam, néztem az evezõk hegyérõl csillogva leguruló vízcsöppeket, amikor emelem õket, és azt mondtam:

– Jó csónak. Megveszem.

Syrjäläinen ragaszkodott hozzá, hogy kávéval is megpecsételjük az üzletet. Követtem a takaros lakószobába, ittam az erõs kávét, és hallgattam történeteit. Macskája állát vakargatta, és elmondta, hogy apja halála óta egyedül él.

– Az ott az öregem – mondta, és odamutatott egy fényképre a könyvespolc szélén.

– Hát olyan volt. Nem volt õ akárki.

Néztem a képet közelebbrõl, haszontalannak tényleg nem látszott ez a csónaképítõ, annál inkább bölcsnek és erõsnek, és mintha egy kissé felülrõl nézett volna bennünket. Egész élete munkával telt, gyõzte emberséggel, becsülettel. A kenyérrevaló elõteremtése mellett halászott, és megépített néhány csónakot. Halála után a fia parlagon hagyta a földeket, és vágóhídra vitte az állatokat. Más idõk jártak.

Kérdeztem, próbált-e valaha õ is csónakot készíteni.

– Belekezdtem egy idõben – bólogatott. – Már láttam is a csónakot lelki szemeim elõtt. Olyat akartam, saját tervezésût. De az öreg odajött mellém tanácsot adni, ami még nem lett volna baj, de amikor azt kérdezte, miféle csónak ez itt, és én azzal vágtam vissza, hogy magamnak lesz, nem neked, akkor odamutatott a tóra, és azt mondta: a csónak a tónak készül, nem az embernek, ezért a tó kedvére valónak kell lennie. Itt nem segít, ha a magad feje szerint találod ki a fazont. És jó tónak jó csónak kell, azok mintha házasok lennének, a tó meg a csónak. Ezt mondta, és ezzel abba is maradt az én csónaképítésem. Egy ideig még õrizgettem a deszkát, aztán apám halála után tûzre vetettem õket, minek azok nekem.

Syrjäläinen lekísért a partra, nézte, ahogy beszállok a csónakba, aztán hirtelen mintha megbánta volna a dolgot, sopánkodni kezdett:

– Olcsón adtam én el ezt a jó csónakot. Csordultig van emlékekkel. De ki a csoda fizet emlékekért?

Amikor eleveztem a parttól, a tó tükrén két búvármadarat láttam. Egyszerre merültek alá, és már messze voltak, amikor újra felbukkantak a vízen.

Este az idõt múlatva a csónak nevén töprengtem. Jóllehet csak egy evezõs csónak volt, szerény vízenjáró, aminek nem szokás nevet adni, én el akartam nevezni annak jeléül, hogy az enyém. Önálló darab volt, nem ám valami gyári tucatáru. Tudatában volt, kinek a keze alól került ki: készítõje által különbözött az összes többi csónaktól, rajta keresztül kapta meg egyedi voltát és öntudatát. Olyan ember építette, aki a tó és a víz ismerõje volt, és aki munkája során is tisztelettel gondolt rájuk: jó tónak jó csónakot.

Elnevezhetném õróla a csónakot. Akkor nem lenne erõltetett, nem lenne valami semmitmondó név.

Rögtön reggel mentem a házigazdához megkérdezni az apja keresztnevét.

– Arra gondoltam, hogy az lenne a csónak neve – magyaráztam.

– A csónak neve? – csodálkozott.

– Ha úgy vesszük, apád emlékére – folytattam.

– Aha. Miért ne. Tedd csak oda, öcsém, apám nevét az oldalára. Így aztán Juho Syrjäläinen szánthatja még a hullámokat a vízen.

– Vagyis Juho volt?

– Juho volt, és Juho maradt. Ha valaki próbálta Jussinak elferdíteni, õ rászólt: maradj az igazi nevemnél.

Adott festéket és ecsetet, és jött velem, hogy megtekintse a mûveletet. Ez jó alkalom volt arra, hogy tovább meséljen az apjáról. Hogy életében egy napot sem volt beteg, vagy ha mégis, nem vett róla tudomást. Amikor az anyja gyömöszölte a lázmérõt a hóna alá, azt mondta, az ilyen eszközök az emberek bosszúságára van kitalálva. Ha a kisujjunkat odanyújtjuk a kórnak, az rögtön felfalja az egész embert, szokta mondani.

Az anyát viszont egyik betegség érte a másik után: szívbaj, reuma, asztma; utolsó éveiben egyáltalán nem tudott már az állatok körül dolgozni. A csónak azon a tavaszon készült, amikor meghalt. Hazatérve a faluból a temetés után az öreg Juho lement a partra, mielõtt átöltözött volna. Megvizsgálta a csónak frissen kent kátrányát, és száraznak találta.

– Azonnal a vízre lökte, és evezni kezdett fekete öltönyében. A nap már késõre járt. Kiáltottam utána, a hálókhoz mész? Õ meg válaszolt, igen, a hálókhoz, nem ellenõriztem õket. Néztem, ahogy evezett a parttól kifelé a nyílt vízre, nem voltak ott hálók. Ült a csónak orrában, mint a templomban, és evezett a lenyugvó nap felé. Fénylett az esti pír a háta mögött, ahogy haladt a vízen.

Így lett a csónaknak neve. Tüstént nekiláttam tervezni a másnapi kirándulást. Megfelelõ útvonalat kerestem a térképen: innen indulva, ha elõször átlósan áteveznék ezen a vízen, aztán folytatnám az utat a kisebb szigetek védelmében, elérném egy nagy sziget nyugati partját. A partnak szép íve volt, vonzotta már a térképen is a szemet, és ami a legjobb, nem volt rajta jelölve semmilyen épület. Bizonyára egyszer csak ház nõ ki a földbõl, de reméltem, hogy most még üres a part.

A sziget közelében hosszú, keskeny félsziget húzódott, a neve Ökörfarok, és volt mellette egy másik, meghasadt földnyelv is, amely a Disznószáj-félsziget nevet kapta. Már az elnevezések miatt is érdekelt a hely.

Kellemes kirándulás lett belõle; a széllel és a csónakkal teljes egyetértésben zajlott le. Az út szép volt, a tó a legjobb oldalát mutatta. Az Ökörfarok-félsziget tövében volt egy nyaraló, a Disznószájfélszigeten kettõ is, de a nagy sziget nyugati partja éppen olyan volt, amilyenre vágytam: lankás hegyhát védelmében több száz méternyi széles, sima, homokos föveny. Közel s távol sehol egy épület. Kihúztam a csónakot a partra, még tartva tõle, hátha csak érzéki csalódás a lakatlan félsziget látványa. De igaz volt, valamilyen csoda megõrizte ezt a szabad partot. Bárki is lehetett a tulajdonosa, a mai napon én is tulajdonos voltam vele együtt. Nyáridõben biztos vannak itt bõséggel kirándulók, de ezen a májusi napon én voltam egyedül. Jó érzés volt egy szál magamban lenni, sétálni hoszszan a parti homok és a víz határán, és érezni, hogy enyém a hely, legalábbis ebben a pillanatban.

Kávét fõztem, eszegettem az elemózsiát, és eltöltött az érzés, hogy ennél jobban nem lehet az ember. Ennél többet nem kívánhat. Így ültem a csoda közepén, ahová úgy érkeztem a csónakon, mintha valaki vagy valami idevezetett volna – ebben a csodában bármikor részem lehet, ha idejövök, gyönyörködöm benne, majd úgy hagyom itt, hogy tudom, legközelebb is vár változatlanul.

És a csoda néha új csodákat fial: amikor járkáltam a fenyvesben a domboldalon, és egy kissé feljebb húzódtam, virágzó kökörcsinekre leltem. Nem kerestem õket, egyszer csak ott voltak. Három csoportban, mindegyikben ötnyolc szál. A virágok nagy része éppen nyílt. Volt néhány puha bolyhos bimbó is, megérintettem õket, és emlékeztem rá, hogy gyermekkoromban a kökörcsineket cicavirágnak hívtuk. Nõttek ilyenek az otthonom közelében is, azon a domboldalon, ami már rég nincs meg. Vagy átköltözött volna ide, csendben áttelepült volna erre a biztonságos helyre?

A naplemente után békésen visszaeveztem a házhoz. Olyan érzésem volt, mintha egy fontos, már-már elveszett dolgot sikerült volna megmentenem.

– Ahá, szóval arrafelé? – mondta Syrjäläinen, amikor említettem neki a kirándulást. – Arrafelé evezett az öreg is. Az Ökörfarok csúcsa volt a kedvenc halászóhelye, mintha másutt nem lett volna fogás. Néha ott éjszakázott a tûz mellett a parton, az ott az egész környék legszebb homokos partja, sok tüzet megrakott õ ott. Néha én is vele voltam, de szívesebben ment egyedül. Apám kedvenc helyére vitt téged a csónak.

Nocsak, rátaláltam Juho Syrjäläinen kedvenc helyére. Sok szép kirándulást tettem az elsõt követõen, de valamilyen okból többé nem mentem a környék legszebb homokos partjára.

Azt hittem, jóban vagyunk, a tó meg én, ám egyszer megmutatta nekem, hogy mire képes, egy amúgy átlagos horgászúton. Meleg nap volt, estefelé kezdett felhõsödni, amint egy nagyobb zátony felé eveztem. A halak elõször lustán ettek, aztán rákaptak a csalira. Ettõl úgy fellelkesedtem, hogy elfelejtettem kémlelni az eget, csak a zivatar dörgése térített észre, amikor egy felhõ már fölém tornyosult. Egy szempillantás alatt termett ott, megmutatta magát, figyelmeztetett, hogy meneküljek. Haza nem érnék, ezt tudtam, ezért úgy döntöttem, hogy a legközelebbi sziget felé evezek. A szél egy sziklasziget kövéhez lökte a csónakot, én az evezõlapáttal nyomtam visszafelé, és akkor megtörtént: eltört az evezõ.

Egyre keményebb lett a szél, a hullámok átcsaptak a kövek fölött. Tehetetlenül néztem, hogyan kap bele a szél a csónakba, és viszi magával. A megmaradt evezõmmel próbáltam visszafordítani, mert már kezdett becsapni a víz, de aztán feladtam. A csónak hánykolódott a hullámokon, de nem borult fel, s miközben felettem dühödten dörgött az ég, én elterültem a csónak fenekén. Feküdtem a tócsában csuromvizesen.

Ez bizony bírja a tó szélviharait, így mondta Syrjäläinen. Bizonygattam magamnak, hogy nincs veszély: jó tavon vagyok jó csónakban, a facsónak nem süllyed el akkor sem, ha tele van vízzel. Terhelés volt bõven: a csónak félig telt már vízzel, amikor egy sziget felé sodródva nekicsapódott a parti szikláknak. Elgémberedve és csuromvizesen szálltam ki, a bozótos kövei közé támolyogtam, fejemet a mohába nyomtam, mert a vihar továbbra is tombolt. Ahogyan ott feküdtem, eszembe jutott, milyen gyakran megfordult már a fejemben, hogy az élet nem is olyan nagy ügy. Ilyenkor könnyen átadtam magamat eme gondolatnak. Most viszont úgy éreztem, hogy igenis, nagy ügy. Ez az érzés néha elhalványodik, aztán újra elõtör. Bennem most a megszokottnál erõsebben tört elõ, amint ott haladtam a kövek között a parti bozótosban, és felettem dobolt a vihar. Fektemben egyszer csak erõsen fanyar illatot éreztem: mocsári mirtusz nõtt a kövek körül. Levelét elmorzsoltam a kezemben, mélyen beszívtam az illatát, és melegség járt át.

Amikor szûnõben volt a vihar, kimentem a parti sziklára, és ugráltam, hogy felmelegedjek. Az ég tisztult; az esti nap még melegített. Levettem vizes ingemet, és meglengettem, ahogy észrevettem egy motorcsónakot a csillapodó hullámok között. Elindult felém, hamarosan felismertem, Syrjäläinen ült benne.

Amikor megérkeztünk a hazai partra, így szólt:

– Induláskor begyújtottam a szaunát, mert sejtettem, hogy jól átfázol, mire kijutsz a partra. Gyere át, és hozz magaddal száraz ruhát.

Amikor a szaunához értünk, az ajtófélfánál ott várt egy ép evezõlapát.

– Vidd majd magaddal – mondta. – Ha már sikerült eltörnöd azt a másik evezõt, ami épen megmaradt az öregemtõl. Õ meg ugyanígy járt egyszer a másik evezõvel, és ugyanígy vágódott neki a sziget partjának. Ott kiabált, ordítozott, hogy felmelegedjen, versenyzett a viharral. Onnan hoztam haza. Ugyanazt az arcát mutatta meg neked is a tó.

Csapkodtam testemet a nyírfacsokorral, amíg átmelegedtem. Syrjäläinen is segített, õ a hátamat csapdosta. A szauna ablaka bepárásodott, odakint a lecsendesedett tavon fények csillogtak.

– Ha egyszer apádnak eltört az egyik evezõje, miért nem cserélte ki a másikat is újra, biztonság okáért? – kérdeztem.

– Mert nem attól tört el, hogy rossz lett volna – felelte õ. – Az én apám nem csinált rossz evezõket. A legerõsebb evezõ is eltörik, ha túl keménynek ütközik.

Így kaptam új evezõt, és sokat túráztam a csónakkal, mígnem aztán eljött az utolsó kirándulás.

Békés, felhõs, száraz idõ volt, amikor közeledtem egy sziklaszigethez. Kint volt a nyílt vízen egymagában, távol a többi szigettõl, amelyek a tóparthoz közelebb helyezkedtek el.

A köves part egy kicsit visszariasztotta a látogatót, nem is volt részem szíves fogadtatásban: egy csapat csér vetette magát felém hangosan rikoltozva. Csapkodva röpdöstek odébb a csérek, jó, hogy nem suhintottak meg a szárnyukkal. Elindult felém egy viharsirály is, aki egy kövön vigyázott már nagyobbacska fiókájára. A cséreknek sem voltak már apró fiókáik, a nyár a vége felé járt, de ki kellett fejezniük nemtetszésüket. Megkerültem a köves partot, és a sziget nyílt víz felõli csücskéhez eveztem. Ott alacsonyabb part volt, kis erdei fenyõk is nõttek, és a csérek megadták a partraszállási engedélyt.

A fenyõk közé lakot építettek, kis deszkakunyhót. Megnéztem közelebbrõl: volt rajta egy ajtóféle és egy üveg nélküli nyílás ablak gyanánt, a földön egy alacsony deszkatákolmány ágynak, azon egy darab kiöregedett szivacs. Valaki már éjszakázott itt. Én is itt töltöm majd az éjszakát, de a tûz mellett; éjjeli túrán nem alszom.

Esti horgászatra indultam, a csendes, felhõs idõjárás biztatónak látszott. De a szigetnek ezen a sarkán nem harapott a hal, a köves részre meg a csérek miatt nem lehetett menni. Így aztán úsztattam a csalit a vízben, nézegettem a tavat és a távoli szemközti partot, mely lassanként homályba veszett. Elkezdett esni, elõször csak csendesen szemerkélve, aztán szép egyenletesen, tompán muzsikált a víz felszínén. A hal meg rákapott a csalira, fél óra alatt tíznél is több szép nagy sügért fogtam.

Amikor már nem volt kapás, még jó ideig ültem a csónakban esõkabátba burkolózva. Az esõ elválasztott engem a külvilágtól, a beépült partoktól, az emberektõl. Csak a sziklasziget volt, a csónak és én. Végül aztán kimentem a partra, és tüzet raktam a magammal hozott száraz fából.

Halat sütöttem, kávét fõztem. A tûzbe hulló esõcseppek csendesen sisteregtek. A nyílt víz felõl az esõfüggöny mögül távoli motorcsónak hangja hallatszott. Besötétedett teljesen, a nyári világos éjszakák már messze jártak. Az esõ egyre jobban szakadt, kezdtem elálmosodni, meginogtam szándékomban, hogy ébren töltöm az éjszakát. Ott volt az a kunyhó, nekem meg volt hálózsákom. Kiszedtem a csónak orrából a ponyva alól, megágyaztam a priccsen. A hálózsákban hamar meleg lett. Elaludtam.

Az esõ dobolására ébredtem, koromsötét volt. Nem tudtam, hol vagyok, miért van sötét. Kikászálódtam a hálózsákból, kezem nekiütõdött a falnak. Aztán már emlékeztem, kilöktem az ajtót.

Borúsan sötét éjszaka volt, tétovázó csillámokat láttam a vízen; még nem közeledett a reggel, csak rövid ideig aludtam. A csónak sötéten körvonalazódott a parton, és mintha ott lett volna valaki, fölé hajolt volna vizsgálódva, felsóhajtott volna. Egészen biztosan láttam ott valakit, aztán, mintha elnyelte volna a föld. Vártam, de nem tért vissza.

Becsuktam az ajtót, visszabújtam a hálózsákba és a sötétségbe. Ahogy feküdtem ébren az esõ monoton zajában, halk lépteket véltem hallani. Nem féltem, csak úgy éreztem, mintha szorongatott volna egy rémesen gyötrõ emlék. Gyakran próbált hömpölyögve beborítani, de az utolsó pillanatban mégis mindig visszahúzódott. Magam választottam magamnak ezt a nyaralást, ilyennek akartam. Az egyedüllétet kerestem, hogy ne kelljen menekülnöm elõle. Talán ezért láttam emberi alakot a csónakomnál és hallottam lépteket az esõben.

Reggel otthagytam a sziklaszigetet, aminek nem tudtam a nevét. A térképen sem volt neve, de úgy gondoltam, a helybeliek biztosan tudják. Térképpel a kezemben mentem megkérdezni Syrjäläinent.

– Aha, az ott, van annak neve, csak nem jut eszembe – mondta, és ujját húzogatta a sziget képe fölött. – Van neve, valahogyan lemaradt a térképrõl. De az öreg adott neki másik nevet is, arra persze hogy emlékszem. Ez a sziklasziget volt neki a kedvenc helye. Épített oda egy kunyhót. Abban aludtál?

– Abban. Eleredt az esõ.

– Igaz is, eleredt. Abban a kunyhóban sokat idõzött az öreg, halászott, vagy csak úgy ott volt, nem volt ott igazán jó fogás. Csak húzta õt oda valami. De aztán egy út után, az után az utolsó út után többet nem ment oda. Azután õ többé már nem volt ugyanaz az ember, mint annak elõtte. Valahogyan megváltozott.

– Mi történt vele? – kérdeztem.

– Valami baja lett. Nem mondta. De amint visszajött, egyre csak azt kérdezte, hogy lenne-e a házban egy korty tömény, ha lehetséges, egy nagyobb korty. Õ inkább antialkoholista volt, az én apám, komoly helyzetnek kellett lennie, ha tömény felõl kérdezett. Felejteni akart. Nem érdemes mindent visszapörgetni az emlékeinkben, szokta mondani, idõnként rést kell vágni az emlékezeten, és kifolyatni a fölöslegesét.

Csöndesen beszélt, és beszéd közben kinyitott egy újabb sörösüveget. Kínálta nekem is, nem kértem. Otthagytam, hadd emlékezzen magában az apjára. Csak hazaérve jutott eszembe, hogy végül nem is mondta meg, hogy milyen nevet adott az apja a szigetnek.

Azon a napon úgy éreztem, hogy kicsónakáztam magamat a nyáron. Délután aludtam egy jót, aztán átmentem Syrjäläinenhez.

– A hét végén hazafelé veszem az irányt a városba. Jó volt ez a nyár, nagyon köszönöm. Rendes ház, szép vidék. És mindenekelõtt jó csónak.

– Igen, jó üzletet csináltál – mondta. – És most mi lesz?

– Hát épp ez az. Hogy megvettem.

– No, mindig eladhatja az ember azt, ami az övé. Hacsak nem jössz vissza jövõ nyáron, és nem akarsz megint a sajátodban evezni.

– A jövõ nyárról nem tudok semmit – mondtam. – Kinek adnám el?

– Add el nekem.

–Neked? Csak nem vásárolod vissza?

– Még szép, hogy megveszem az öregem csónakját – felelte. – Sok emlék kötõdik hozzá. Most van két éve, hogy idesodródott a parthoz, üresen, mint ahogyan a ló hazatalál a saját portájára, hogy tudassa, bajban van a gazda. Onnan tudtuk, hogy induljunk keresni. A hálói által halt meg, ez az öreg halászember sorsa. A csónak hozta a hírt.

– Okos csónak – mondtam. – Ötszázért veszed meg?

– Ha megkapnám négyért.

– Megkapod négyért – ígértem. – Hiszen használtam eleget a nyáron.

Syrjäläinen kávét fõzött az üzletkötés megünneplésére, és meghívta a macskáját is: egy csészealjba öntött tejszínt, abba egy cseppnyi kávét, és morzsolt bele kalácsot. Amikor megittuk a kávét, kissé titokzatosan így szólt:

– Gyere, mutatok valamit.

Mentem a nyomában a fészerbe. Középen a földön egy szép, új csónak állt, a frissen ácsolt fa illatozott, ragyogott. Hát ezt faragta, kalapálta õ a nyár folyamán. Hallottam én, hogy készül valami, mégsem jártam utána, hogy mi az.

– Ez igen, jól néz ki – mondtam.

Körbejártam a csónakot, megtapogattam. Új volt, tiszta, könnyebbnek látszott, mint Juho csónakja. Ezt nem nyomasztották emlékek, még a formája sem volt azonos.

– Hát itt van – mondta, és elégedettnek látszott. – Csak ezen a nyáron került rá sor, habár már régóta foglalkoztatott. Szerzek egy kutyakölyköt, betanítom útitársnak. Az öregem csónakjának meg legyen a sorsa megérdemelt pihenés. Legyen múzeumi csónak.

Elnéztem Syrjäläinent: valami õvele is történt ezen a nyáron.

Csepregi Piroska fordítása. Megjelent a Millió tûlevél erdeje címû antológiában (Kalevala Baráti Kör, Budapest, 2007).