ÉnekKincsTár

A Szentháromság ünnepe utáni tizenhatodik vasárnap graduálénekének kezdõ sora nemcsak ennek a vasárnapnak, hanem életünk valamennyi fontos pillanatának a mottója lehetne. Haladva elõre a vasárnapok sorában ahhoz a ponthoz érkeztünk, amikor a hitben a kegyelem által megerõsödve tekintünk vissza a húsvét fényében megjelenõ Üdvözítõre, aki legyõzte a halált, de már szembe kell néznünk életünk megpróbáltatásaival, szenvedéseivel, így felvillan az elmúlás képe és végül az örök élet reménye is.

Elcsöndesedésre és elmélkedésre hívnak a nap témájához – Életünk el van rejtve Krisztusban! – kiválasztott igeszakaszok. Az epistola (Ef 3,13–19) arra figyelmeztet, hogy hitünk teljességéhez Isten végtelen szeretetének megismerésén keresztül vezet az út: „…a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig.” Az evangéliumban (Lk 7,11–17) pedig a naini ifjút feltámasztó Jézus mint az élet Ura áll elõttünk, akinek hatalma van, hogy életet ajándékozzon.

Az ünnep graduáléneke, az Áldó hatalmak oltalmába rejtve (EÉ 355) ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik. Szövegének szerzõje, Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) a náci ellenállás jelképe lett; a II. világháború legsötétebb óráiban életét adta hitéért, Krisztus egyházáért. 1943-ban egy Hitler elleni sikertelen merényletben való részvétele miatt letartóztatták, majd 1945. április 9-én kivégezték a flossenbürgi koncentrációs táborban.

A világszerte elterjedt és közkedvelt ének Bonhoeffer 1944. december 19-én, a fogságban kelt levelének végén olvasható, amelyet családjának, menyasszonyának írt a közelgõ karácsony és újév alkalmából. A vers családjáért, önmagáért mondott imádság, melyben küzdelmes, megpróbáltatásokkal teli életükre Isten gondviselõ szeretetét kéri, akár az öröm, akár a szenvedés adatik végül.

Eredeti formájában az ünnepekhez kapcsolódó versszakok is megtalálhatók az énekben, ezeket énekeskönyvünk nem közli. A hét versszakból ötöt megtartva a vers így a személyes gondolatokon túlmutató, általánosabb értelmezést kap: mindannyiunkért szól az imádság, akik életünk nehéz óráiban keressük a vigaszt, melyet az isteni gondviselésbe vetett megrendíthetetlen bizalom nyújt.

Énekeskönyvünk elsõsorban a német és skandináv evangélikusok dallamkincsébõl vette át a benne szereplõ nem magyar énekeket. Ennek az éneknek a dallama viszont az Egyházak Világtanácsa Cantate Domino címû ökumenikus énekgyûjteményének az 1974-es kiadásából származik; Joseph Gelineau francia jezsuita szerzetes nevéhez fûzõdik, és a Bonhoeffer- szöveghez kapcsolódó, világszerte elterjedt számos dallam közül a legkifejezõbben közvetíti a vers teológiai és személyes üzenetét.

Gelineau munkássága fõként francia nyelvterületen és Angliában ismert, a II. vatikáni zsinat rendelkezései nyomán az anyanyelvre lefordított liturgiához írt „alkalmas dallamai” révén. Az általa komponált – a gregorián zsoltártónusok felépítését követõ, de a gregorián zene történetében addig sohasem létezett – három-négy soros zsoltárdallamok fõként a zsolozsmában, Gelineau-zsoltárok néven váltak igen népszerûvé.

Az énekben elsõ pillantásra semmi szokatlant nem találunk: az elsõ két sor egy kvinttel lejjebb variálva megismétlõdik, ezzel szimmetrikus, négysoros dallamot kapunk. De ha figyelmesebben szemügyre vesszük, azt látjuk, hogy az elsõ félsor – amely egyetlen nyitva maradó zenei motívum – végigvonul az egész dallamon, minden sorvéget lezáratlanul hagyva. Hangneme nehezen meghatározható, mert a strófa egyik pontján sem érkezik meg az alaphangra; e különös lebegés sajátos hangulatot ad az éneknek, amely hûen tükrözi Bonhoeffer imádságának gondolatvilágát.

A mártír teológus életútja, állhatatossága a hitben és meg nem rendülõ bizalma Krisztus megváltó szeretetének erejében példát adhat nekünk arra, hogyan merítsünk erõt kétségeink közepette, hiszen Jézus az, „aki pedig mindent megtehet sokkal bõségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk” (Ef 3,20).

Barta-Gombos Arikán