Keresztény szemmel

Mecset Adanában

Azt szoktam mondani, az a szerencsés helyzet, ha az ember hobbija egybeesik a foglalkozásával. Az én esetemben így történt: felkészülni egy igehirdetési alkalomra vagy lelkigondozóként ülni le beszélgetni egy embertársammal, s közben érezni, hogy „itt nagyobb van Jónásnál”, hogy a Szentlélek olyan gondolatokat, felismeréseket oszt meg velem, amelyek értem is vannak és azért is, aki velem szemben ül – hát, ennél nincs nagyobb kincs!

A másik hobbi jóval szerényebb: tizenöt éve van egy kétszázötven köbcentiméteres kis Yamaha chopperem. Szívesen elvonulok vele olykor, hogy azután visszatérve kipihenten, újult erõvel vessem bele magam az itthoni életbe. Legszívesebben Erdélybe megyek vele. Voltam már Finnországban is, de a leghosszabb utam májusban volt Törökországban.

Hat évvel ezelõtt jártam elõször motorral Törökországban, akkor a korábban Szíriához tartozó Antiókhiáig jutottam. A tõlünk háromezer kilométerre fekvõ várost ma a törökök Antakyának hívják. Tudjuk, hogy itt nevezték elõször christianoinak Krisztus követõit. Mind a mai napig látogatható az a városon kívül esõ sziklabarlang, ahol Péter apostol körül összegyûltek az antiókhiai közösség tagjai. Napjainkban minden év június 29-én, Szent Péter halálának évfordulóján ünnepi istentiszteletet tartanak itt – de csak ekkor.

Tudjuk, hogy az iszlám világ a legkeményebb terület a misszió szempontjából. A nyugati világban és Magyarországon még érthetõ az a nézet, hogy az iszlám békés, és közel áll a kereszténységhez. A Törökországban élõ misszionáriusok viszont tudják, hogy a müezzin naponta ötször imára hívó hangja gonosz uralom alatt tartja az embereket, s hogy ami a leghatásosabban legyengítette a történelem során a kereszténységet, az a Koránban megjelenõ szinkretizmus (vallási keveredés) volt. Pedig Törökország liberális muszlim országnak tekinthetõ, mely szeretne elfogadottá válni az Európai Unió által. Ezzel szemben tisztában kell lennünk bizonyos tényekkel.

Az oszmán uralom utolsó évtizedében – az I. világháború környékén – három és fél millió keresztény embert pusztítottak el. Az ország ezt a mészárlást tabuként kezeli. Azóta is fel-felcsapnak az erõszak hullámai keresztények és zsidók ellen. Miután tavaly megöltek Malatyában három keresztény férfit, Ihsan Özbek, a törökországi protestáns Aliansz elnöke ezt nyilatkozta: „Aki Törökországban hívõ keresztény, az megfizeti ennek az árát… Letartóztatnak, megpofoznak… Csupán azért, mert keresztény vagy, jön a rendõrség, és zaklatni kezd téged meg a szomszédaidat.” (Ethos, 2008/3. szám) Ennek a következménye, hogy a tradicionális keresztények aránya ma mindössze 0,14% a 76 milliós lakosságon belül. Az általam meglátogatott misszionáriusok három-négy ezerre becsülik az iszlám háttérbõl megtért evangéliumi keresztények számát. Az ortodoxok egyre kevesebben vannak, az evangéliumi keresztények létszáma viszont enyhe mértékben növekszik. Várják az ébredést.

Habár nem olyan egyszerû a törököknél kereszténynek lenni, mégis a legtöbb helyen nyilvános a gyülekezeti élet. Utazásom elsõ napján Edirnébe (Drinápoly) jutottam, a második napon pedig egy evangélikus misszionárius házaspár vendégszeretetét élveztem Bursában. Randyt és Bonnie-t még e-mailben kérdeztem meg arról, mennyire veszélyes, ha Törökországban tudják, hogy lelkész vagyok. Válaszuk az volt, hogy ez relatív. Ha az e tény jelentette veszélyt összehasonlítjuk azzal, amit a fél kontinens végigmotorozása jelent, akkor nem veszélyes – legalábbis a statisztikák ezt mutatják.

A török hatóságok viszont megtesznek minden tõlük telhetõt, hogy megnehezítsék a gyülekezetek életét, különösen az ingatlanhoz jutás tekintetében. Ezért a legtöbb gyülekezet csak bérleménnyel rendelkezik. Bursában a kétmilliós városban egyetlen harmincnegyven fõs protestáns gyülekezet van; õk egy kicsi, korábban katolikus templomban gyülekeznek össze. Egy ilyen kis templom építéséhez szükséges terület az egyház számára körülbelül hatszázezer dollárért szerezhetõ meg.

Aki hitre jut, megkeresztelkedik, azt a munkahelyén és a családjában erõs nyomás éri. Van, aki ezért elmarad a közösségbõl, de általában igénylik a további kapcsolattartást. A szomszédok, családtagok miatt viszont nem a családlátogatás a megfelelõ mód erre, inkább másképp találkoznak a misszionáriusokkal.

Következõ állomásom Ankara volt. Itt egy olyan házaspár vendége lehettem, melyben a férj amerikai misszionárius, a feleség pedig török. (A hölgy néhány éve Isztambulban tért meg az egyébként igen jelentõs tevékenységet folytató levelezõ bibliaiskolában.) A férfi mentõkutyáival katasztrófahelyzetekben segít. Ebbe az irányba szeretné fejleszteni a missziót; egy humán segítõszervezet létrehozásán fáradozik keresztény orvosok, fogorvosok stb. bevonásával, ugyanis a hegyi falvakban az emberek gyakran harminc-negyven éve nem láttak orvost. A hatóság viszont nem tudhat arról, hogy ez egy keresztény szervezet lenne, mert az nem volna jó ajánlólevél. Kutyasétáltatás közben mutatta meg azokat a magaslatokat a városban, amelyekrõl egy-egy rész szépen belátható az esti fényekben, és ahonnan imádkozni szokott az ankarai ébredésért.

Egy évvel ezelõtt láthattunk egy filmet Piliscsabán Ali megtérésérõl. Ali egy kis török faluban élt. Meg akart szabadulni alkoholista, durva életmódjából, ezért ment el Mekkába egy zarándoklatra, el akart mélyedni az iszlámban. Ott álmában megjelent neki Jézus, és azt mondta: „Menj el innen, neked ehhez semmi közöd, te hozzám tartozol.” Õ hazatért, és új életet kezdett Krisztusban. Egy-két évvel késõbb a rádiómisszión keresztül jutott hozzá elsõ Bibliájához. Azon a honlapon, ahol ez a történet megtalálható (http://www.dreamsandvisions.com/), az ankarai misszionárius gyülekezete lelkipásztorának a története is olvasható. Éppen ezt adták ottlétemkor reggel az egyik tévécsatornán, és a feleség büszkén adta tudtomra, hogy õ szerepel a mûsorban.

Mûködik a médiamisszió, de még nagyobb dolog, hogy Isten milyen módon ér el hozzá vágyódó lelkeket keresztény bizonyságtétel és a Biblia hiánya ellenére. Utcamissziót is végeznek, ami gyakran kemény vitákat vált ki, de komoly, érdeklõdõ emberek hangot adnak annak, hogy õk meg akarják hallgatni ezt a fajta üzenetet.

Ankarából Kappadókián keresztül vezetett az utam Adanába, a Földközi-tenger partjára. Hat éve Tarsus felõl, Pál szülõvárosából érkeztem ide. Akkor még nem volt lehetõségem misszionáriusokat megismerni; most az egyik legnagyobb misszionáriusszervezet révén jutottam el a városba. (Nevüket kérésükre, biztonsági okokból nem írhatom le.) Adanában egy brit–szingapúri (anglikán– metodista) házaspár vendége voltam.

Ebben a kétmilliós városban több kicsi gyülekezet van, rendszeresen összegyûlnek imádkozni. Az egyik közösség reggeli imaalkalmán (mindennap tartanak ilyet!) én is részt vettem. Jó érzés volt törökül énekelni az „Ó, mily hû barátunk Jézus” kezdetû éneket.

A misszió jelentõs központja a városban a könyvesbolt. Éppen akkor vártak oda egy török lelkészt, aki azt a – mintegy páli – küldetést kapta, hogy évente látogassa végig a három-négy ezer török hívõt számláló pici gyülekezeteket, és bátorítsa õket.

Atatürk-szobor minden városban megtalálható. Musztafa Kemal Atatürk egyesítette a török csapatokat 1919-ben, fokozatosan kiszorította az országból a görög, olasz, francia, brit alakulatokat, és eltörölte a szultánságot. Õ volt az elsõ köztársasági elnök és miniszterelnök. Mindmáig ható kultusz veszi körül. Országszerte május 19-én tartanak ünnepségeket a tiszteletére.

Ezt követõen tettem látogatást hat év után ismét Antiókhiában. Sajnos most – rekonstrukció miatt – nem jutottam be a Szent Péter apostoli sziklabarlangba. Innen viszont most nem hazafelé vettem az irányt, hanem az Ararátra, így ezerötszáz kilométer várt még rám.

Útközben sok csodát láttam. Felsõ- Mezopotámiában járhattam Urfában (Harran), ahonnan Ábrahám elindult, láthattam a Nemrut Dagi-hegyen az I. Antiochus által emelt hatalmas kõszobrokat, majd az iraki határ közelében Kurdisztántól északkelet felé fordulva elértem Törökország legnagyobb tavát, a sós vizû Van Gölüt, mely a tenger szintje felett kicsivel több mint ezerhétszáz méterrel fekszik. Itt Van városában pihentem meg a másnapi, az Ararát felé vezetõ út elõtt.

Ez a táv már csak kétszáz kilométer volt, igaz, az iráni és az örmény határ közelsége miatt számos katonai ellenõrzõponttal tarkítva. Az Ararát 5165 méteres csúcsát nem pillanthattam meg a felhõzet miatt. A meghatódottság érzése viszont annál nagyobb volt, hogy ott lehettem, ahol Noé bárkája megfeneklett az õsidõkben, és ahonnan Isten kegyelmébõl újraindulhatott az élet!

Terveim szerint a hely lábánál fekvõ Dogubeyazit városában pihentem volna a négyezer-ötszáz kilométer megtétele után. De mégsem álltam meg itt, hanem Erzurumon keresztül folytattam utamat visszafelé, hogy a számomra legkedvesebb, legszebb kis-ázsiai területen tölthessek el egy teljes napot: Kappadókiában, Nevgehir és Göreme vidékén.

Kappadókia nagy részét vulkáni kúpok alkotják; az itt található kisvárosok, falvak lakói zömmel a puha tufába vájt épületeken laknak, és ide várják a turistákat. A Göremei Szabadtéri Múzeumban számos sziklatemplomban gyönyörû freskókat láthatunk a 10–11. századból. Ez a vidék ónixkövérõl híres, melyet a mesterek mûvészi módon munkálnak meg.

Derinkuyuban találhatók az úgynevezett földalatti városok, melyeket a menekülõ keresztények használtak az üldözések idején, de eredetük korábbra nyúlik vissza. Hét emelet vezet lefelé mintegy negyven méterre a föld alá. A szinteket természetes kürtõ köti össze a felszínnel, biztosítva a levegõ ventilációját. Az alagutakat gördíthetõ kõlapokkal látták el, hogyha felfedeznék a bejáratot, elzárhassák az utat, bár a labirintus úgy van kiépítve, hogy a bejárat felfedezése ellenére szinte lehetetlen eltalálni a búvóhelyekhez.

A következõ nap hosszú út állt elõttem Selçukig. Mellette van három kilométerre Efezus romvárosa, szinte az Égei-tenger partján. Élmény volt megtekinteni a nagyszínházat, a Celsus-könyvtárat, az Artemisz-templomot és a városháza romjait, ahová Pált hurcolták, miután az Artemisz-szobrocskákat készítõ ötvösök megelégelték, hogy üzletük összeomlott Pál munkája és a megtérések révén. Korabeli mûhelyeket is láthattam, talán éppen az ötvösökét.

Selçukban nincs gyülekezet, viszont a néven nem nevezett missziós szervezetnek van egy török munkatársa, aki a St. John Caféban dolgozik, ahol keresztény könyveket árusítanak, és kávé vagy tea mellett elbeszélgetnek az érdeklõdõkkel. Itt található a 6. századi János-bazilika, késõbbi szeldzsuk erõdítmény. Falán egy táblán az olvasható, hogy János apostol Efezusban élte idõs napjait Máriával együtt, akit Jézus a gondjaira bízott a kereszten. Azt is leírják, hogy Domitianus császár halált okozó mérget itatott vele, de Jánosnak nem ártott. Ekkor számûzte a császár Pátmosz szigetére. Itt született a Jelenések könyve. Pál csak Domitianus halála után térhetett vissza Efezusba.

Hazafelé Trója érintésével Çanakkalén keresztül a Márvány-tenger déli részén autóskomppal jutottam Trákiába, az ország európai oldalára. Majd Bulgárián, Szerbián átutazva értem el Magyarországot és Nagytarcsát.

Imádkozzunk a törökországi keresztényekért, akik valóban megfizetik hitük árát! Bátorságuk adjon nekünk is bátorságot, hogy megküzdjük hitünk harcait, hogy Isten megáldhassa a mi halófélben lévõ egyházainkat. Hitük adjon nekünk lelkesedést a Biblia évében az élet könyvének tanulmányozására – a Szentírásban minden megvan, amire az életben szükségünk lehet.

Baranka György