Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 36
- Bibliai tájakon motorkerékpárral
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Bibliai tájakon motorkerékpárral
Nyolcezer-ötszáz kilométer története
| Mecset Adanában |
Azt szoktam mondani, az a szerencsés
helyzet, ha az ember hobbija egybeesik a
foglalkozásával. Az én esetemben így
történt: felkészülni egy igehirdetési alkalomra
vagy lelkigondozóként ülni le beszélgetni
egy embertársammal, s közben
érezni, hogy „itt nagyobb van Jónásnál”,
hogy a Szentlélek olyan gondolatokat,
felismeréseket oszt meg velem, amelyek
értem is vannak és azért is, aki velem
szemben ül – hát, ennél nincs nagyobb
kincs!
A másik hobbi jóval szerényebb: tizenöt
éve van egy kétszázötven köbcentiméteres
kis Yamaha chopperem. Szívesen
elvonulok vele olykor, hogy azután
visszatérve kipihenten, újult erõvel
vessem bele magam az itthoni életbe.
Legszívesebben Erdélybe megyek vele.
Voltam már Finnországban is, de a leghosszabb
utam májusban volt Törökországban.
Hat évvel ezelõtt jártam elõször motorral
Törökországban, akkor a korábban
Szíriához tartozó Antiókhiáig jutottam.
A tõlünk háromezer kilométerre
fekvõ várost ma a törökök Antakyának
hívják. Tudjuk, hogy itt nevezték elõször
christianoinak Krisztus követõit.
Mind a mai napig látogatható az a városon
kívül esõ sziklabarlang, ahol Péter
apostol körül összegyûltek az antiókhiai
közösség tagjai. Napjainkban minden év
június 29-én, Szent Péter halálának évfordulóján
ünnepi istentiszteletet tartanak
itt – de csak ekkor.
Tudjuk, hogy az iszlám világ a legkeményebb
terület a misszió szempontjából.
A nyugati világban és Magyarországon
még érthetõ az a nézet, hogy az iszlám
békés, és közel áll a kereszténységhez.
A Törökországban élõ misszionáriusok
viszont tudják, hogy a müezzin naponta
ötször imára hívó hangja gonosz
uralom alatt tartja az embereket, s hogy
ami a leghatásosabban legyengítette a
történelem során a kereszténységet, az a
Koránban megjelenõ szinkretizmus (vallási
keveredés) volt. Pedig Törökország
liberális muszlim országnak tekinthetõ,
mely szeretne elfogadottá válni az Európai
Unió által. Ezzel szemben tisztában
kell lennünk bizonyos tényekkel.
Az oszmán uralom utolsó évtizedében
– az I. világháború környékén – három
és fél millió keresztény embert
pusztítottak el. Az ország ezt a mészárlást
tabuként kezeli. Azóta is fel-felcsapnak
az erõszak hullámai keresztények és
zsidók ellen. Miután tavaly megöltek
Malatyában három keresztény férfit, Ihsan
Özbek, a törökországi protestáns Aliansz
elnöke ezt nyilatkozta: „Aki Törökországban
hívõ keresztény, az megfizeti
ennek az árát… Letartóztatnak, megpofoznak…
Csupán azért, mert keresztény
vagy, jön a rendõrség, és zaklatni kezd
téged meg a szomszédaidat.” (Ethos,
2008/3. szám) Ennek a következménye,
hogy a tradicionális keresztények aránya
ma mindössze 0,14% a 76 milliós lakosságon
belül. Az általam meglátogatott
misszionáriusok három-négy ezerre
becsülik az iszlám háttérbõl megtért
evangéliumi keresztények számát. Az
ortodoxok egyre kevesebben vannak, az
evangéliumi keresztények létszáma viszont
enyhe mértékben növekszik. Várják
az ébredést.
Habár nem olyan egyszerû a törököknél
kereszténynek lenni, mégis a legtöbb
helyen nyilvános a gyülekezeti élet. Utazásom
elsõ napján Edirnébe (Drinápoly)
jutottam, a második napon pedig egy
evangélikus misszionárius házaspár vendégszeretetét
élveztem Bursában. Randyt
és Bonnie-t még e-mailben kérdeztem
meg arról, mennyire veszélyes, ha Törökországban
tudják, hogy lelkész vagyok.
Válaszuk az volt, hogy ez relatív. Ha az e
tény jelentette veszélyt összehasonlítjuk
azzal, amit a fél kontinens végigmotorozása
jelent, akkor nem veszélyes – legalábbis
a statisztikák ezt mutatják.
A török hatóságok viszont megtesznek
minden tõlük telhetõt, hogy megnehezítsék
a gyülekezetek életét, különösen
az ingatlanhoz jutás tekintetében.
Ezért a legtöbb gyülekezet csak bérleménnyel
rendelkezik. Bursában a kétmilliós
városban egyetlen harmincnegyven
fõs protestáns gyülekezet van;
õk egy kicsi, korábban katolikus templomban
gyülekeznek össze. Egy ilyen kis
templom építéséhez szükséges terület az
egyház számára körülbelül hatszázezer
dollárért szerezhetõ meg.
Aki hitre jut, megkeresztelkedik, azt a
munkahelyén és a családjában erõs nyomás
éri. Van, aki ezért elmarad a közösségbõl,
de általában igénylik a további
kapcsolattartást. A szomszédok, családtagok
miatt viszont nem a családlátogatás
a megfelelõ mód erre, inkább másképp
találkoznak a misszionáriusokkal.
Következõ állomásom Ankara volt.
Itt egy olyan házaspár vendége lehettem,
melyben a férj amerikai misszionárius, a
feleség pedig török. (A hölgy néhány éve
Isztambulban tért meg az egyébként
igen jelentõs tevékenységet folytató levelezõ
bibliaiskolában.) A férfi mentõkutyáival
katasztrófahelyzetekben segít.
Ebbe az irányba szeretné fejleszteni a
missziót; egy humán segítõszervezet létrehozásán
fáradozik keresztény orvosok,
fogorvosok stb. bevonásával, ugyanis
a hegyi falvakban az emberek gyakran
harminc-negyven éve nem láttak orvost.
A hatóság viszont nem tudhat arról,
hogy ez egy keresztény szervezet lenne,
mert az nem volna jó ajánlólevél. Kutyasétáltatás
közben mutatta meg azokat a
magaslatokat a városban, amelyekrõl
egy-egy rész szépen belátható az esti fényekben,
és ahonnan imádkozni szokott
az ankarai ébredésért.
Egy évvel ezelõtt láthattunk egy filmet
Piliscsabán Ali megtérésérõl. Ali egy kis
török faluban élt. Meg akart szabadulni
alkoholista, durva életmódjából, ezért
ment el Mekkába egy zarándoklatra, el
akart mélyedni az iszlámban. Ott álmában
megjelent neki Jézus, és azt mondta:
„Menj el innen, neked ehhez semmi közöd,
te hozzám tartozol.” Õ hazatért, és
új életet kezdett Krisztusban. Egy-két évvel
késõbb a rádiómisszión keresztül jutott
hozzá elsõ Bibliájához. Azon a honlapon,
ahol ez a történet megtalálható
(http://www.dreamsandvisions.com/), az ankarai
misszionárius gyülekezete lelkipásztorának
a története is olvasható. Éppen
ezt adták ottlétemkor reggel az
egyik tévécsatornán, és a feleség büszkén
adta tudtomra, hogy õ szerepel a
mûsorban.
Mûködik a médiamisszió, de még nagyobb
dolog, hogy Isten milyen módon ér el hozzá vágyódó lelkeket keresztény
bizonyságtétel és a Biblia hiánya ellenére.
Utcamissziót is végeznek, ami gyakran
kemény vitákat vált ki, de komoly,
érdeklõdõ emberek hangot adnak annak,
hogy õk meg akarják hallgatni ezt a
fajta üzenetet.
Ankarából Kappadókián keresztül vezetett
az utam Adanába, a Földközi-tenger
partjára. Hat éve Tarsus felõl, Pál
szülõvárosából érkeztem ide. Akkor
még nem volt lehetõségem misszionáriusokat
megismerni; most az egyik legnagyobb
misszionáriusszervezet révén
jutottam el a városba. (Nevüket kérésükre,
biztonsági okokból nem írhatom le.)
Adanában egy brit–szingapúri (anglikán–
metodista) házaspár vendége voltam.
Ebben a kétmilliós városban több kicsi
gyülekezet van, rendszeresen összegyûlnek
imádkozni. Az egyik közösség
reggeli imaalkalmán (mindennap tartanak
ilyet!) én is részt vettem. Jó érzés
volt törökül énekelni az „Ó, mily hû barátunk
Jézus” kezdetû éneket.
A misszió jelentõs központja a városban
a könyvesbolt. Éppen akkor vártak
oda egy török lelkészt, aki azt a – mintegy
páli – küldetést kapta, hogy évente
látogassa végig a három-négy ezer török
hívõt számláló pici gyülekezeteket, és
bátorítsa õket.
Atatürk-szobor minden városban
megtalálható. Musztafa Kemal Atatürk
egyesítette a török csapatokat 1919-ben,
fokozatosan kiszorította az országból a
görög, olasz, francia, brit alakulatokat,
és eltörölte a szultánságot. Õ volt az elsõ
köztársasági elnök és miniszterelnök.
Mindmáig ható kultusz veszi körül. Országszerte
május 19-én tartanak ünnepségeket
a tiszteletére.
Ezt követõen tettem látogatást hat év
után ismét Antiókhiában. Sajnos most –
rekonstrukció miatt – nem jutottam be a
Szent Péter apostoli sziklabarlangba. Innen
viszont most nem hazafelé vettem
az irányt, hanem az Ararátra, így ezerötszáz
kilométer várt még rám.
Útközben sok csodát láttam. Felsõ-
Mezopotámiában járhattam Urfában
(Harran), ahonnan Ábrahám elindult,
láthattam a Nemrut Dagi-hegyen az
I. Antiochus által emelt hatalmas kõszobrokat,
majd az iraki határ közelében
Kurdisztántól északkelet felé fordulva
elértem Törökország legnagyobb tavát,
a sós vizû Van Gölüt, mely a tenger
szintje felett kicsivel több mint ezerhétszáz
méterrel fekszik. Itt Van városában
pihentem meg a másnapi, az Ararát felé
vezetõ út elõtt.
Ez a táv már csak kétszáz kilométer
volt, igaz, az iráni és az örmény határ
közelsége miatt számos katonai ellenõrzõponttal
tarkítva. Az Ararát 5165 méteres
csúcsát nem pillanthattam meg a felhõzet
miatt. A meghatódottság érzése
viszont annál nagyobb volt, hogy ott lehettem,
ahol Noé bárkája megfeneklett
az õsidõkben, és ahonnan Isten kegyelmébõl
újraindulhatott az élet!
Terveim szerint a hely lábánál fekvõ
Dogubeyazit városában pihentem volna
a négyezer-ötszáz kilométer megtétele
után. De mégsem álltam meg itt, hanem
Erzurumon keresztül folytattam utamat
visszafelé, hogy a számomra legkedvesebb,
legszebb kis-ázsiai területen tölthessek
el egy teljes napot: Kappadókiában,
Nevgehir és Göreme vidékén.
Kappadókia nagy részét vulkáni kúpok
alkotják; az itt található kisvárosok,
falvak lakói zömmel a puha tufába vájt
épületeken laknak, és ide várják a turistákat.
A Göremei Szabadtéri Múzeumban
számos sziklatemplomban gyönyörû
freskókat láthatunk a 10–11. századból.
Ez a vidék ónixkövérõl híres,
melyet a mesterek mûvészi módon munkálnak
meg.
Derinkuyuban találhatók az úgynevezett
földalatti városok, melyeket a menekülõ
keresztények használtak az üldözések
idején, de eredetük korábbra nyúlik
vissza. Hét emelet vezet lefelé mintegy
negyven méterre a föld alá. A szinteket
természetes kürtõ köti össze a felszínnel,
biztosítva a levegõ ventilációját. Az
alagutakat gördíthetõ kõlapokkal látták
el, hogyha felfedeznék a bejáratot, elzárhassák
az utat, bár a labirintus úgy van
kiépítve, hogy a bejárat felfedezése ellenére
szinte lehetetlen eltalálni a búvóhelyekhez.
A következõ nap hosszú út állt elõttem
Selçukig. Mellette van három kilométerre
Efezus romvárosa, szinte az
Égei-tenger partján. Élmény volt megtekinteni
a nagyszínházat, a Celsus-könyvtárat,
az Artemisz-templomot és a városháza
romjait, ahová Pált hurcolták,
miután az Artemisz-szobrocskákat készítõ
ötvösök megelégelték, hogy üzletük
összeomlott Pál munkája és a megtérések
révén. Korabeli mûhelyeket is
láthattam, talán éppen az ötvösökét.
Selçukban nincs gyülekezet, viszont a
néven nem nevezett missziós szervezetnek
van egy török munkatársa, aki a St.
John Caféban dolgozik, ahol keresztény
könyveket árusítanak, és kávé vagy tea
mellett elbeszélgetnek az érdeklõdõkkel.
Itt található a 6. századi János-bazilika,
késõbbi szeldzsuk erõdítmény. Falán egy
táblán az olvasható, hogy János apostol
Efezusban élte idõs napjait Máriával
együtt, akit Jézus a gondjaira bízott a kereszten.
Azt is leírják, hogy Domitianus
császár halált okozó mérget itatott vele,
de Jánosnak nem ártott. Ekkor számûzte
a császár Pátmosz szigetére. Itt született a
Jelenések könyve. Pál csak Domitianus halála
után térhetett vissza Efezusba.
Hazafelé Trója érintésével Çanakkalén
keresztül a Márvány-tenger déli részén
autóskomppal jutottam Trákiába,
az ország európai oldalára. Majd Bulgárián,
Szerbián átutazva értem el Magyarországot
és Nagytarcsát.
Imádkozzunk a törökországi keresztényekért,
akik valóban megfizetik hitük
árát! Bátorságuk adjon nekünk is bátorságot,
hogy megküzdjük hitünk harcait,
hogy Isten megáldhassa a mi halófélben
lévõ egyházainkat. Hitük adjon nekünk
lelkesedést a Biblia évében az élet könyvének
tanulmányozására – a Szentírásban
minden megvan, amire az életben
szükségünk lehet.
Baranka György
::Nyomtatható változat::
|