A hét témája

Schulek Csaba, a Magyar Televízió (MTV) harminchét éves sportfõszerkesztõje élete eddigi legnagyobb kihívásának tekinti az idei olimpia közvetítését. Pekingi feladatairól, élményeirõl és a magyar sportról kérdeztük.

– Négy évvel ezelõtt, amikor elkezdtem dolgozni az MTV-ben, ezt az olimpiát tûztem ki távlati célként. Kínában nagy közvetítõ csapat, ötven ember dolgozott együtt: mûszakiak, szerkesztõk, kommentátorok, gyártásvezetõk, tehát igen sokféle ember. Ennek ellenére – és ezt büszkén mondhatom – egységesen, baráti hangulatban folyt a munka; ilyen nem volt az elmúlt húsz évben. Még abból sem származott probléma, hogy valakinek népszerû, másnak kevésbé népszerû sportágakat kellett közvetítenie, pedig a kommentátorok között titkon versengés folyik, hogy ki közvetíthet aranyérem-esélyes eseményt. Meggyõzõdésem, hogy csak csapatban lehet eredményesen dolgozni.

– Osztja-e azt a véleményt, hogy a magyarok csak aranyérmekben gondolkodnak?

– Igen, de azt nem, hogy ez jó. Jóslatom Peking elõtt négy arany volt. Úgy látom, hogy Magyarországon nem veszik igazán komolyan a sportot, nem nemzeti ügy.

Az élsport a tömegsportra kell, hogy épüljön. Nálunk fordítva mûködik: van élsport, és ennek hatására egy-egy gyerek elmegy egyesületekbe. Külföldön a tömegsportmozgalmakból nõnek ki tehetségek, és van az iskolákban sportélet, nem úgy, mint nálunk: a hazai oktatási intézményeknek nincsenek megfelelõ létesítményeik, és nagyon alacsony a testnevelésórák száma! A világban azt mutatja a statisztika, hogy egy euró, amit a sportra költenek, négy eurót takarít meg az egészségügyben. Ezt Magyarországon nem akarják, mert itt üzlet lesz az egészségügy, ezért nem érdemes a sportba fektetni állami szinten.

– Mit tehet a változás érdekében az MTV sportosztálya?

– Amit lehet, megteszünk azért, hogy népszerûsítsük a tömegsportot, és hogy rávegyük az embereket a mozgásra. Amennyire csak lehetett, folyamatosan hangsúlyoztuk az olimpia alatt, hogy nem az a lényeg, hogy elsõk legyünk, hanem az olyan emberi teljesítmények a fontosak, mint a kenus Kiss Tamás és Kozmann Gyuri bronzérme, az úszó Cseh Laci ezüstérmei, Kiss Gergõ döntõs helyezése vagy Gyurta Dani ötödik vagy a kalapácsvetõ Fazekas Róbert negyedik helye. Ezek számomra különösen értékesek.

Schmitt Pál számolta össze, hogy nyolc érmünk csúszott el egy tuson, egy asszón, egy ponton. Azt gondolom, hogy ez csak részben pénzkérdés. Ha megnézzük az amerikai és a magyar versenyzõk között a különbséget, akkor azt láthatjuk, hogy míg az amerikai versenyzõket – finoman szólva – olyan nagy önbizalommal engedik útjukra, hogy el sem tudják képzelni, hogy valaki jobb lehet náluk, addig a mi sportolóink nagy része remegve megy a pályára. Tisztelet a kivételnek, például Vajda Attilának és a vízipólósoknak, mert õk azzal a tudattal szállnak be a hajóba, vagy mennek be a medencébe, hogy õk a legjobbak, „ide nekem az oroszlánt”. Ez pszichológiai kérdés. Amikor az ember eléri a fizikai teljesítményének a csúcsát, akkor már a mentálishoz kell hozzátenni, hogy még jobb legyen.

– Bizonyára a lelki felkészülés is fontos…

– Biztos vagyok abban, hogy nagyon sokat segít a vallás és a hit: a célok kitûzésében, tiszta módszerekkel történõ megvalósításukban, a küzdelemben, a saját magunkba vetett hitben. Megmondom õszintén, nem nagyon boncolgattam ezt a kérdést. Nincs is nagyon helye ennek itt, az MTV-ben. Nem divat errõl beszélni. Nem derül ki az ember számára, hogy kik vallásosak a versenyzõk vagy a kollégák közül.

– Mik a tervei a következõ idõszakra?

– Miután kipihentem magam, jönnek a szokásos feladatok. Titkon van egy társadalmi célú tervem, egy vágyam, melyet mihamarabb meg szeretnék valósítani, de errõl még nem árulok el semmit. A televíziózás nagyon klassz dolog, csak amíg az ükapám (Schulek Frigyes – a szerk.) épületei, remélem, örök idõkre állni fognak, addig ezek a tévémûsorok lemennek, és vége.

Gyerekkorom óta bennem él egy mondat: az alkotás teszi az embert emberré. Alkotni születtünk erre a földre, nem élõsködni vagy akár rombolni. De sajnos sokan rombolnak úgy, hogy nem is veszik észre… Én építeni szeretnék.