Evangélikusok

Nyíregyházán 2008. augusztus 25-én álltunk meg Megyer Lajos lelkész testvérünk ravatalánál, aki Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan idõben hûségesen hirdette (2Tim 4,2) 1935-ben történt lelkésszé szentelésétõl kezdve 1983-ban akarata ellenére történt nyugdíjazásáig s azután is, amíg Isten testi, lelki, szellemi erõt ajándékozott neki betegségei közepette.

Megyer Lajos 1911. augusztus 18-án született Miskolcon, kisiparos családban. 1930-ban érettségizett kitûnõ eredménnyel a miskolci Lévay József Református Gimnáziumban. Városi ösztöndíjjal 1935-ben fejezte be teológiai tanulmányait Sopronban. 1972-ben a New York-i magyar evangélikusok, akiknek hosszú ideje nem volt már lelkészük, szerették volna meghívni papjuknak, de a honi egyházi vezetõk mereven elzárkóztak ez elõl. Hosszú gyengélkedés és betegeskedés után 2008. augusztus 14- én fejezte be földi életét.

Az igeszolgálatnak rendelt alá mindent: önmagát, családját, lelkészegyesületi és tizenhárom évi hajdú-szabolcsi esperesi munkáját, melytõl 1965-ben azért vált meg, mert elutasította az ügynökösködést. Igehirdetõi mûködése egyéves ózdi segédlelkészi idejének a kivételével a nyíregyházi gyülekezethez és szórványaihoz kapcsolódik. Jóval több mint száz gyülekezetben szolgált evangélizációs alkalmakon és templomépítési gyûjtõutakon. Eredményességét a felépült templomok jelzik: 1940-ben a nyírszõlõsi, 1942-ben a kálmánházi, 1951-ben pedig a borbányai templomot szentelték fel, és részt vett a nyíregyházi kistemplom létrehozásában is. Kerékpárral, majd segédmotorral, 100-as, késõbb 125-ös Csepelen, végül Trabanton látogatta a családokat, szórványokat.

1937-ben vette feleségül Benyhe Vilmát, aki mindvégig segítõ társa volt a szolgálatban. Házasságukat négy gyermekkel áldotta meg Isten (†Árpád, Zsuzsa, †Vilma és Márta). Sok öröme volt unokáiban és dédunokáiban.

Szolgálatában és életútján akadályok, buktatók és olykor súlyos küzdelmek is jelentkeztek. Mindezeket Isten eszközeinek tekintette, amelyekkel neveli, formálja õt és alkalmasabbá teszi a szolgálatra. Nemcsak észrevette mások szenvedését, hanem segített is, ahol tudott. Feleségével együtt életük kockáztatásával mentettek embereket a vészkorszakban. Esperesi szolgálata alatt igyekezett védeni lelkésztársait a politikai támadásoktól, az áthelyezésektõl. Élete alkonyán, amikor már lányuk gondoskodott róluk Érden, hosszú, sokszor göröngyös életútjára úgy emlékezett vissza, mint amelyen Isten kegyelmesen megtartotta; úgy érezte, az Úr mindvégig a tenyerén hordozta õt.

Isten igéjének szolgálatában nem futott vakvágányra, mert tudta, hogy a gyülekezettel együtt õ is hallgatója Isten igéjének, akkor is, amikor megítél, akkor is, amikor meggyógyít, amikor az örömhír hangzik el a megváltásról, a szabadulásról és az üdvösségrõl Jézus Krisztusban. Az élet útján maradni annyit jelent, mint Istennek engedelmeskedni, Jézus Krisztust követni. A temetésén elhangzott igék – Jer 20,9 és 2Tim 4,6 – világították meg hosszú életútját és szolgálatát, amelyrõl megemlékeztünk a gyászoló család, valamint a nyíregyházi és az érdi gyülekezet tagjainak körében.

Rõzse István