Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 36
- Akár alkalmas, akár alkalmatlan az idõ
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Akár alkalmas, akár alkalmatlan az idõ
Nyíregyházán 2008. augusztus 25-én
álltunk meg Megyer Lajos lelkész testvérünk
ravatalánál, aki Isten igéjét alkalmas
és alkalmatlan idõben hûségesen
hirdette (2Tim 4,2) 1935-ben történt lelkésszé
szentelésétõl kezdve 1983-ban
akarata ellenére történt nyugdíjazásáig
s azután is, amíg Isten testi, lelki, szellemi
erõt ajándékozott neki betegségei
közepette.
Megyer Lajos 1911. augusztus 18-án
született Miskolcon, kisiparos családban.
1930-ban érettségizett kitûnõ eredménnyel
a miskolci Lévay József Református
Gimnáziumban. Városi ösztöndíjjal
1935-ben fejezte be teológiai tanulmányait
Sopronban. 1972-ben a New
York-i magyar evangélikusok, akiknek
hosszú ideje nem volt már lelkészük,
szerették volna meghívni papjuknak, de
a honi egyházi vezetõk mereven elzárkóztak
ez elõl. Hosszú gyengélkedés és
betegeskedés után 2008. augusztus 14-
én fejezte be földi életét.
Az igeszolgálatnak rendelt alá mindent:
önmagát, családját, lelkészegyesületi
és tizenhárom évi hajdú-szabolcsi
esperesi munkáját, melytõl 1965-ben
azért vált meg, mert elutasította az ügynökösködést.
Igehirdetõi mûködése
egyéves ózdi segédlelkészi idejének a kivételével
a nyíregyházi gyülekezethez és
szórványaihoz kapcsolódik. Jóval több
mint száz gyülekezetben szolgált evangélizációs
alkalmakon és templomépítési
gyûjtõutakon. Eredményességét a felépült
templomok jelzik: 1940-ben a
nyírszõlõsi, 1942-ben a kálmánházi,
1951-ben pedig a borbányai templomot
szentelték fel, és részt vett a nyíregyházi
kistemplom létrehozásában is. Kerékpárral,
majd segédmotorral, 100-as, késõbb
125-ös Csepelen, végül Trabanton
látogatta a családokat, szórványokat.
1937-ben vette feleségül Benyhe Vilmát,
aki mindvégig segítõ társa volt a szolgálatban.
Házasságukat négy gyermekkel
áldotta meg Isten (†Árpád, Zsuzsa, †Vilma
és Márta). Sok öröme volt unokáiban és
dédunokáiban.
Szolgálatában és életútján akadályok,
buktatók és olykor súlyos küzdelmek
is jelentkeztek. Mindezeket Isten
eszközeinek tekintette, amelyekkel neveli,
formálja õt és alkalmasabbá teszi a
szolgálatra. Nemcsak észrevette mások
szenvedését, hanem segített is, ahol tudott.
Feleségével együtt életük kockáztatásával
mentettek embereket a vészkorszakban.
Esperesi szolgálata alatt
igyekezett védeni lelkésztársait a politikai
támadásoktól, az áthelyezésektõl.
Élete alkonyán, amikor már lányuk
gondoskodott róluk Érden, hosszú,
sokszor göröngyös életútjára úgy emlékezett
vissza, mint amelyen Isten kegyelmesen
megtartotta; úgy érezte, az
Úr mindvégig a tenyerén hordozta õt.
Isten igéjének szolgálatában nem futott
vakvágányra, mert tudta, hogy a
gyülekezettel együtt õ is hallgatója Isten
igéjének, akkor is, amikor megítél, akkor
is, amikor meggyógyít, amikor az örömhír
hangzik el a megváltásról, a szabadulásról
és az üdvösségrõl Jézus Krisztusban.
Az élet útján maradni annyit jelent,
mint Istennek engedelmeskedni, Jézus
Krisztust követni. A temetésén elhangzott
igék – Jer 20,9 és 2Tim 4,6 – világították
meg hosszú életútját és szolgálatát,
amelyrõl megemlékeztünk a gyászoló
család, valamint a nyíregyházi és az
érdi gyülekezet tagjainak körében.
Rõzse István
::Nyomtatható változat::
|