Evangélikusok

A Kapernaum dolgozói 1964-ben - középen Hernád Tibor

Amikor visszagondolok azokra a személyes élményeimre, amelyeket a Kapernaum falai között éltem át, akkor a következõ kontraszt jut eszembe: csend és hangzavar. Közel félszáz itt átélt ifjúsági konferencia ideje alatt hihetetlen mély üzenete volt mindkettõnek. Néha váltották egymást, máskor szinte egyszerre volt jelen mindkettõ a Kapernaum életében.

De nem lennénk méltóak az emlékezéshez, ha elfelejtenénk, hogy már a kezdetekben is meghatározó volt a csend utáni vágy és a hangok keresésének igénye. Amikor 1933-ban egy soproni postaigazgató és két teológiai tanár hazafelé sétálgatott, egy csendes, nyugodt és biztos pihenést nyújtó helyet keresett. Olyan helyet, ahol Deák János kezdõ teológiai professzorként akár az annyira hiányzó héber nyelvtant is megírhatná a nyáron. Egy hajnali vagy késõ esti sétának és beszélgetésnek a gyenesi kis házak és árnyékot nyújtó fák között alapvetõ, sajátos ereje volt. Akkor is, és késõbb is. Különbözõ történelmi körülmények között újra és újra megjelenik a gyenesdiási Kapernaum sajátos, de erõt és hitet ébresztõ szolgálata.

Ide vissza lehet húzódni, itt el lehet mélyedni. Sok lelkész megtanulta itt azt is, hogy hihetetlenül rövid idõ alatt lehet jó elõadást és kiváló prédikációt készíteni, például egy át nem aludt éjszaka után egy-egy konferencia záró istentiszteletén… A spontán, vízparti, sõt a Balaton vizében folytatott lelkigondozás is meglepetésszerû eredményhez vezetett legtöbbször. Fel sem merült a körülmények és a komfortfokozat vizsgálata, hiszen egyetlen alapvetõ öröm járta át az érkezõket és a szolgálatot végzõket: hogy látható és érezhetõ az ébredés sokak életében. Hány döntés vagy elhatározás született meg ilyen beszélgetések, találkozások közben itt! És hány, életre szóló változást élhettek át azok, akik konferenciára, találkozásra vagy csak pihenni, kikapcsolódni érkeztek ide!

Az ifjúsági konferenciákat felidézve nem feledkezhetünk meg a nagy egymásra találásokról sem. Hajdani konferenciai elõadók nemegyszer éljük át, hogy harmincas, negyvenes éveikben járó gyülekezeti tagok elénk állnak, és megkérdezik, emlékszünk-e rájuk, hiszen õk Gyenesdiáson találtak egymásra. De gondolhatunk azokra a szolgálatban álló lelkészekre és civil gyülekezeti vezetõkre is, akik ezeken a konferenciákon kapták vagy érezték meg döntõ módon elhívatásukat. Ebben az értelemben a „gyenesi gyerek” fogalommá vált a teológushallgatók között. Nem volt titkolt ez a cél a nyolcvanas években, hiszen abban az idõben hatalmas lelkészhiány és a jövõ felõli bizonytalanság jellemezte egyházunkat.

A korábbi idõszak nagy gyenesi egyéniségeire, „építkezõire” (Deák János, Veöreös Imre, Tekus Ottó, Laborczi Zoltán, Kovács Géza, Hernád Tibor, Mátis István, Foltin Brúnó, Szabó Ferencné) gondolva azt sem szabad elhallgatnunk, hogy kisugárzásuk alapvetõ élményként élt mindazokban, akik itt megfordultak. Gyenes igazi színes karaktereket vonzott és adott számunkra mindig.

Nem is történhetett ez másképp ott, ahol az egykori fasori rajztanár kontúrjai találkoztak Jánosy István igazi dunántúli szókapcsolataival, s a közös legtöbbször csak a lengén egyszerû ruházat volt, hiszen itt a legegyszerûbb külsõvel jelentek meg a leghíresebb egyéniségek is… A legfiatalabbak is átélték azt, amikor Harmati Béla, Szirmai Zoltán vagy Gáncs Péter és Fabiny Tamás egy szál fürdõnadrágban, izzadtan és dühösen számolja a fiatalok góljait az elõadók kapujában. A pingpongban azonban az elõadók profik voltak, ami nem csoda, hisz engedély nélkül hajnalig is edzettek sokszor. Néha egy-egy kora reggeli elõadás bánta is ezt – most már nyugodtan bevallhatjuk…

Persze az is szép teljesítmény volt, hogy az egyik elõadói gárda minden évben abban a hitben ment haza, hogy este tíz órakor a konferencia fiataljai elmentek aludni, és minden a legnagyobb rendben van. Késõbb derült ki, hogy a résztvevõk észrevették: az elõadók valóban elmennek aludni tízkor, és csak húsz percet kell várni, míg el is alszanak, akkor aztán kezdõdhet az éjszakai beszélgetés, éneklés és játék – szabad, vezetõmentes légkörben.

Hernád Tibortól többször is hallottam azt a megjegyzést, hogy „mi itt a Kapernaumban a visszatérõkre játszunk”. És mi, érdekes módon, vissza is akartunk térni, akkor is, ha ez a mondat óriási kerti munka végén hangzott el, amely közben különösen is koncentráltak a lelkészgyerekekre. De vissza akartunk térni a tikkasztó hõségben végigküzdött röplabdameccs után is, esetleg késõ este, pogácsázás közben is, amikor elfelejtettük a naponta monotonon ismétlõdõ lekváros és zsíros kenyerek ízét. Érdekes, hogy ma már ezeknek is különlegesen jó ízük van a szánkban… A kapernaumi lekvár vagy zsír abban az idõben biztosan biotermék lehetett, esetleg gyülekezeti produktum. Egyszer-egyszer becsúszott a reggelik közé a vegyesbolti nagykockából vágott, speciális bordó színû lekvár egy-egy darabkája is, fõként ha Tibor bácsinak nem volt ideje vagy lehetõsége a „szuplikációra”…

Gyenesi visszatérõk azok is, akik rendszeresen megérkeztek ide, az otthon és az üdülõ falai közé, de visszatérõk azok is, akik az egyházi életbe, illetve Jézus Krisztushoz tértek vagy találtak vissza, sõt a kezdõk is, akik számára az elsõ nagy találkozás, az odatérés alkalmát nyújtotta a kapernaumi környezet. Ezzel a szellemmel átitatták az épület falait, a kert fáit és virágait a mindenkori vezetõk, ki-ki a maga sajátos karizmájának megfelelõen. Volt, aki harsogva, de volt olyan is, aki szinte szótlanul, ám a kezek és a szív szolgálatával.

„Nem baj, hogy megjöttek, maguknál mindig történik valami a héten, megtörik a csendet” – ezzel a kedves mondattal nyitott évadot az otthon egy idõs lakója minden év nyarán, amikor megérkeztünk Gyenesre a fiatalok – ötven és százhúsz fõ közötti létszámú – zsivajos csapatával. Sajátos ízt és színvilágot jelentett abban az idõben az otthonlakók és a konferenciázók kontrasztja és harmóniája. Megható volt a kölcsönösség. Elõfordult, hogy egy-egy programot így kezdtek a fiatalok: „Miért nem hívjuk át az idõseket? Ez nekik is érdekes mûsor lehetne!” Fiatalok azért is dolgoztak az otthonban egész nyáron át segítõként, hogy részt vehessenek az ifjúsági konferenciákon. Volt, aki nem egy alkalommal, nem egy nyáron, hanem hosszú idõn át, folyamatosan. Kiváló lelkész lett belõle.

Energiával telített fiatalok és kevéske kis erõt õrizgetõ idõsek különös találkozásának szigete volt itt nyaranta. Az öreg diófa és a susogó fenyõk világa is sokat ismer ezekbõl a páratlan, szép élményekbõl.

Kapernaum fontos hely lett az 1980- ban újrainduló konferenciai élet számára. Több mint hatvan egyhetes alkalmat kapott egyházunk ajándékba ekkor, közel ötezer résztvevõvel, a gyülekezetek hatvan százalékának küldötteivel és a lelkészi kar húsz százalékának aktív szolgálatával. Különleges jelentõségû és erejû mozgás volt ez majdnem egy évtizeddel a rendszerváltás elõtt.

Valaki úgy fogalmazott nemrégiben, amikor errõl a visszaemlékezésrõl beszélgettünk, hogy õ ugyan sohasem vett részt gyenesi konferencián, de azt tudja, hogy „Gyenes kész legenda”. Elõször meghökkentett ez a kifejezés, késõbb azonban megtetszett. Mert alig hittük el akkor, hogy igaz és lehetséges, ami itt történik, és amit itt átélünk. Ma boldogok vagyunk, hogy részesei lehettünk ennek az idõszaknak és eseménysorozatnak.

A diakónia és az evangélizáció, a kérdésfelvetés és a feleletadás, a fiatalok könnyed életformája és az idõskorúak tapasztalt gondolkodása, a csend és a hangzavar sokszor hatott itt motiváló és lelket serkentõ erõvel. Ezért külön is hálásak lehetünk, amikor visszatekintünk a hetvenöt esztendõre. Örülhetünk annak a szép eredménynek, hogy Tencz Károly otthonvezetõ kitartó és lelkes munkája folytán csodálatosan szép lett a Kapernaum idõsotthoni része, hogy gondosan elõkészített ünnepen örülhettünk ennek, és hogy reménykedhetünk a jó munka folytatásában.

A jelenlévõk és együtt ünneplõk tudják, hogy Kapernaumból, ebbõl a légkörbõl és erõbõl egyetlen van egyházunkban. Nagyon fontos, hogy a következõ generációk is megérezhessék ezt.

Szabó Lajos