ÉnekKincsTár

Új élet nincs az ó- és az új ember tusakodása nélkül. Ezért biztatja és bátorítja a Szentháromság ünnepe utáni tizenkilencedik vasárnap epistolája (Ef 4,20–28) a keresztség szentségében újjászült híveket, hogy járjanak új életben, és ne adjanak helyet az ördögnek: „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (22–23. vers)

Ezért hirdeti az evangélium (Mt 9,1–8) a béna meggyógyításáról szóló történetben – „…van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bûnöket a földön…”; „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bûneid” –, hogy új életben járásunkat egyedül Krisztus valóságos bûnbocsánata teszi lehetségessé. Ez a bûnbocsánat reális Krisztus-cselekedet, és egészen személyes. Ebbõl a bûnbocsátó kegyelembõl valóban új élet születik, amely egészen más, mint a régi.

E heti graduálénekünk, az Adj békét a mi idõnkben (EÉ 291) énekeskönyvünk leggyakrabban énekelt Luther-énekei közé tartozik. Eredetileg egy versszakos: egy óegyházi antifóna fordítása. A 2–3. strófa Túrmezei Erzsébetnek az 1982-es énekeskönyv számára készített kiegészítése. Ezek a versszakok jól kapcsolódnak a nap témájához: Járjunk elhívásunkhoz méltóan – a munkában!

Az ének 1528 végén vagy 1529 elején íródott. A dallam is Luther szerzeménye; újra átdolgozta a Veni redemptor gentium himnuszt (az elsõ verzió a Jöjj, népek Megváltója – EÉ 131). Hogy miért éppen ezt választotta, arról csak feltevéseink lehetnek. Talán a népek viharában a fenyegetettség ellen a népek Megváltóját akarta segítségül hívni? Vajon tudta-e, hogy Ambrosius ezt a költeményét az ariánusokkal folytatott vita idején írta? Nem lehet véletlen, hogy Luther 1543-ban, a másik, török veszélyben írott imádságos énekéhez – Tarts meg, Urunk, szent igédben (EÉ 255) – is ezt a himnuszt választotta mintának. (A két ének ezt követõen hosszú ideig egymáshoz kapcsolódva jelenik meg a német és a magyar énekeskönyvekben.)

Ez a dallam két, feltûnõen különbözõ variánsban hagyományozódott ránk. Az egyik tisztán szillabikus, ezzel szemben a másik, követve a mintát, több helyen melizmatikus. Ezek szerint Luther ebben az esetben is elõször szinte változtatás nélkül vette át a himnuszdallamot, majd alaposan átdolgozta, leegyszerûsítette.

Még egy fontos momentumot meg kell említeni. Az óegyházi antifóna és Luther éneke ötsoros, a himnuszdallam viszont négy. Az ötödik sor Luther bõvítése. Túl azon, hogy ügyes muzsikuskéz szükségeltetik ahhoz, hogy egy sor, mely egy zárt versszakhoz kapcsolódik, ne függeléknek hasson, hanem az egész forma szerves része legyen (mint ebben az esetben), ez a sor, mivel az általánosan ismert himnuszdallamból nõ ki, kiemelt súlyúvá, fontosságúvá válik.

Ez is volt Luther szándéka. Ezzel a hangsúlyos „denn du, unser Gott, alleine” sorral, amelyet el is hagyhatnánk anélkül, hogy a mondat értelme csorbulna, Luther a mondanivaló lényegére mutat rá. A strófa utolsó szava pedig – „alleine” – a latin forráson túllépve, mint utolsó megerõsítés áll elõttünk: csak Isten, egyedül Isten tud most segíteni.

Az ének mindkét említett dallamvariánsa eol modusú, a hangterjedelme hexachord: az alaphang kvintjéig emelkedik, és érinti az alaphang alsó váltóhangját. A sorok szinte észrevétlen emelkedése és süllyedése, a hangterjedelem ügyes kihasználása azt a gondolatot ébreszti az emberben, hogy ilyen egyszerû, kiegyensúlyozott dallamot õ maga is ki tudna találni, holott épp az ilyen egyszerûség és természetesség eltalálása a legnehezebb.

Luther szövegét Heinrich Schütz saját dallamával zenésíti meg a Geistliche Chormusik címû, motettákat tartalmazó gyûjteményben (1648).

Végül következzék az ének egy korai fordítása Huszár Gál 1560-as énekeskönyvébõl: „Adj békességet, Úr Isten, / a mi idõnkben e földön, / mert nincsen nekünk több senki / bajvívónk, hadakozónk, / hanem csak te, Úr Isten.”

Ecsedi Zsuzsa