Evangélikusok

Jó másfél évtizede, amikor kezdõ lelkészként egyházvezetésünk jóvoltából kijutottam életem elsõ nemzetközi ökumenikus konferenciájára, még abban a naiv hitben ringattam magam, hogy ott igazán nagy és fontos dolgok dõlnek el az egyházak életét illetõen.

Emlékszem, micsoda zöldfülûekre jellemzõ, naiv lelkesedéssel, megfeszített pontossággal, „csupa fülként” jegyzeteltem a plenáris ülések száraz elõadásait, igyekeztem mindenütt jelen lenni és bekapcsolódni a munkába. Aztán egy adott pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a hangzatos elõadáscímek mögött többnyire rendszerbe kényszerített üres kliséken kívül nemigen hangzott el semmi. Akkor arra gondoltam, hogy talán a csoportmunkák keretében fognak rátérni a lényegre, s majd jönnek a világmegváltó gondolatok, kerül sor a nagy döntések elõkészítésére, s legfõképp következik majd az egyház életének fölpezsdülése.

Miután észrevettem, hogy itt is folytatódik az üres klisék jobbra meg balra tologatása, az udvarias mellébeszélés, megpróbáltam egy lelkes szónoklattal meggyõzni csoporttársaimat a misszióra, evangélizációra való küldetésünk kérdésének fontosságáról. Elhangzott nem több mint tízperces, misszionáriusokat is megszégyenítõ, lelkes beszédem a „lényegrõl”, az egyház missziói küldetésérõl, az evangélizálás imperatívuszáról, s azt láttam, hogy a többiek – leszámítva az alvókat –, a nálam lényegesen idõsebb, tapasztaltabb, „profi ökumenikusok” kissé leereszkedõ mosollyal jutalmazzák ezt az odacsöppent kelet-európai csodabogarat. Néhány szóval, a mimikával rögtön tudtomra adták, hogy nemcsak az a régió elmaradott, afféle második világ, ahonnan jöttem, hanem én is valami 19. századi relikvia agyával gondolkozom, s mindaz, amit mondok, nem túlzottan szalonképes.

Nos – tudatták velem leereszkedõ, testvéri jóakarattal –, az egyház már rég letárgyalta és jegelte az olyan idejétmúlt, anakronisztikus témákat, mint a miszszió, evangélizáció, gyülekezetplántálás, netalán a hiteles Krisztus-követés vagy az evangélikus identitás kérdése. Vannak azonban korszerû, divatos témák, jó lenne ezekrõl tájékozódnom és róluk bizonyos elvárásoknak és standardoknak megfelelõen szólnom. A többit gyorsan felejtsem el, és ne zavarjam köreiket, különben nem leszek „klubtag” a nagy ökumenében.

Azóta hosszú távon letettem arról, hogy néhány súlytalan szövegen és egyegy hasznos személyes találkozáson túl valami lényeges is el fog hangzani vagy fog történni ezeken a konferenciákon. Felfogásom a Krisztus egyházában történõ szolgálat lényegérõl azóta sem változott, csupán megtanultam és igyekeztem a dolgokat más tálalásban elmondani, annál is inkább, mert a kelet-európaiaknak járó, nyugatiak által „meghitelezett bónusz” kezdett lejárni.

Az ilyen találkozók sok év alatt megszokott forgatókönyvei után kellemes meglepetést okozott a Greifswaldban szeptember 15–17. között a Lutheránus Világszövetség szervezésében megtartott európai egyházvezetõi konferencia, mégpedig leginkább az a része, amely az egyház missziójának kérdésérõl szólva megadta az összejövetel alaphangját.

Ha nem jelentett is a tanácskozás forradalmi áttörést, korszakalkotó paradigmaváltást, de jelentõs szemléletváltást mindenképpen. Nem mondanám, hogy a megszokott „fokhagymaszagú” témák, mint migráció, mobilitás, család, házasság, szexualitás, struktúrák, arányos képviseletek, ökumené, ilyen-olyan csoportok jogai és így tovább hiányoztak volna, de az alaphangot a házigazda pomerániai püspök, Hans-Jürgen Abromeit által szervezett missziói nap adta meg.

Végre nem kizárólag arról szóltak az elõadások, tájékoztatók, hogy mibõl is áll az egyház mai krízise, hanem sokkal inkább arról, hogy a mélypont ellenére miként épül hittel, hivatástudattal, céltudatosan a gyülekezet, az egyház, a hit, a keresztény lelkiség ott, ahol évtizedekig semmi más nem történt, mint lélek-, tudat- és személyiségrombolás. Ez a hang határozta meg az egész találkozó szellemiségét.

Többé senki sem állította, hogy a misszió, az evangélizáció, a hit, a kereszténység terjesztése történelmileg terhelt fogalmak, amelyeket nem jó használni, amelyeket nem szeret a világ. Sõt valamennyi résztvevõ éppen arról tett bizonyságot, hogy mindenütt Európában, régióktól függetlenül, ugyanaz a feladat, hasonló kihívások várnak ránk, és nekünk cselekednünk kell.

Az egyház, a mi lutheránus nagy családunk sem maradhat többé mozdulatlan, merev, bezárkózott, hanem Krisztus parancsának engedelmeskedve „mennie kell”, mozgásba kell lendülnie. Az emberek közé kell mennie, oda, ahol élnek, dolgoznak, örvendeznek vagy sírnak. Oda, ahol valamikor volt élõ gyülekezet, de mára elfogyott, oda, ahol soha nem volt gyülekezet, de Isten ígéretében bízva lehet majd bõséges aratás.

A lényeg az, hogy mozgásba kell jönni, hogy valóban ki kell menni a nagyvilágba, hogy az evangélikusok európai nagy családjában újra idõszerûvé, fontossá lettek a korábban feledésre ítélt fogalmak, mint evangélizáció, misszió, gyülekezetplántálás, lelki-szellemi megújulás.

Kívánom, hogy Isten áldja meg törekvéseinket!

Adorjáni Dezsõ Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület