Keresztény szemmel
Mit akar az Isten?
„Ha az Isten is úgy akarja…” – szoktuk nagy szerényen idézõjelbe tenni kinyilvánított szándékainkat, mintegy elõre is szabadkozva, ha tervünk mégsem sikerednék. Többnyire csupán az elõre nem látható akadályok közbejöttének eshetõségét jelezzük e félmondattal, hiszen ha minden az elképzelésünk szerint halad, a sikeres befejezést ritkán nyugtázzuk Isten iránti hálaadással.
Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy minden emberi teljesítményben isteni „háttérmunkát” kellene feltételeznünk, a keresztények számára azonban kétségkívül nagy elõny, hogy életük minden lépését egyeztethetik – sõt tervezhetik – Istennel. Ez természetesen „csupán” egy lehetõség, amelyet azonban az élõ hitben járó ember mindenkor igénybe vehet. Mi több, Pál apostol rómaiakhoz írott levelének 8. fejezetében azt olvassuk, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róm 8,28). Sokak kedves igéje ez a mondat, magam is gyakorta kapaszkodom bele, kivált nyomorúságosnak érzett helyzetekben. Látni vélem az olvasó arcán a mosolyt: „Nocsak? Keresztényként – nyomorúságos helyzetben? Nincs itt akkor valami ellentmondás?” Bár a szóban forgó levélrész elején Pál apostol arról ír, hogy a keresztényeket majdan az örök élet kárpótolja e világi szenvedéseikért („…a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsõséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk” – Róm 8,18), de a fejezet zárszavában folyamatosan megtapasztalható, jelen idejû vigaszt hangoztat: „…meg vagyok gyõzõdve, hogy… sem magasság, sem mélység (…) nem választhat el minket az Isten szeretetétõl…” Ha arra gondolunk, hogy a bajban micsoda erõt tud adni embertársaink – amúgy csak ritkán kitartó – szeretete, nem nehéz belátni, hogy a teremtõ Isten „garantált szeretete” milyen erõforrás a benne hívõk számára. Ennél azonban többrõl is szó van. Kiemelt idézetünk egyes régi kéziratokban így olvasható: „… akik Istent szeretik, azokat mindennel a jóra segíti az Isten…” Vagyis a nyomorúság, a próbatétel is magában hordozza a korábbi állapotnál jobb helyzetbe kerülés ígéretét. Ez végsõ soron valóban maga az örök élet, amelyre a keresztények útja is a testi halálon át vezet, ám mert ez a szélsõséges „helyzet” itt a földön mindenkivel csak egyetlenegyszer fordul elõ, addig azoknak, akik Istent szeretik, még bõségesen nyílik alkalmuk megtapasztalni Isten szeretetét. Így azt is, hogy „minden javukra szolgál”… A dolog pikantériája, hogy – Istennel ellentétben – az ember nem mindig tudja, mi szolgál a javára. Ezért aztán Isten akaratának fürkészése, illetõleg a rá való hagyatkozás mindenkor a hit próbája is. A közelmúltban került a kezembe Charles W. Colson 1975-ben írt önéletrajzi könyve, az Újonnan születtem. A szerzõ Richard Nixon néhai amerikai elnök tanácsadójaként „vitte el a balhét” – hetedmagával – a hírhedt Watergate-ügyben. Colson egytõl három évig terjedõ szabadságvesztést kapott. (Az USA-ban bizonyos esetekben a bíró csupán a letöltendõ börtönbüntetés „határértékeit” jelöli ki.) A Fehér Házat ekkor már elhagyó – mellesleg ügyvédi irodát vezetõ – Colsonnak jó esélye lett volna megúszni a börtönt, ám nem sokkal a vádemelések elõtt hitre jutott… Megtérésének õszinteségét a média „természetesen” azonnal megkérdõjelezte. A vezetõ orgánumok egymással versengve gúnyolódtak azon, hogy milyen eredeti trükkel próbálja megpuhítani vádlói és bírái szívét. Colson története azért is rendkívül izgalmas, mert õ maga és újdonsült keresztény testvérei persze valóban könyörögtek az Istenhez azért, hogy méltányos ítélet szülessen. Ügyvédi praxisából tudta, hogy „a hatóság megtévesztésének szándékáért” legrosszabb esetben 9 hónapra számíthat, de az imák nyilvánvalóan a legenyhébb – felfüggesztett – büntetés kiszabását kérték. Mint említettem, az ítélet három évig „terjedhetõ”, letöltendõ börtönbüntetés lett. Ez azonban nem ingatta meg hõsünk hitét, aki az ítélethirdetést követõen – immár a fogházból – azt kérte Istentõl, hogy a kilátásba helyezett elnöki amnesztiában részesülhessen. Tudjuk, akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál. Nos, utódjától „kegyelmet” csak Nixon kapott, a már elítéltek nem. Késõbb néhányan mégis szabadulhattak – Colson még ekkor sem. Õ azonban továbbra is kitartóan imádkozott. Nemcsak önmagáért – másokért is. Fantasztikus imameghallgatások erõsíthették hitében, eltekintve attól az apróságtól, hogy õ maga egyre reménytelenebb helyzetben volt kénytelen osztozni a maxwelli börtön fogvatartottjainak – számára is döbbenetes felismeréseket rejtõ – sanyarú sorsában. Hét hónapon át hatástalan maradt volna az Isten szeretetébe vetett hit, avagy a történet arról szól, hogy lám, ezúttal egybeesett az isteni és a bírói akarat? Maradjunk annyiban, hogy Charles W. Colson már szabadulása után néhány nappal visszatért Maxwellbe, nem sokkal késõbb pedig létrehozta azt a keresztény hálózatot, amely alapja lett a fogvatartottak legnagyobb, 1992 óta magyar tagozattal is rendelkezõ nemzetközi szervezetének, a Testvéri Börtöntársaságnak… Colson 1993-ban megkapta a Templeton-díjat. Más kérdés, hogy az ezzel járó egymillió dollárt (!) a börtönmisszió szolgálatára ajánlotta fel. Vagy ez ugyanaz a kérdés? Mindenesetre, amikor elhagyja ajkunkat a „ha Isten is úgy akarja” végszó, nem árt tudnunk, hogy Isten mindig az ember javát akarja. Legfõképpen azt, hogy „el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Azért számunkra is marad feladat: például hit ahhoz, hogy ezt elhiggyük. Jut eszembe errõl az a történet, amikor egy ateista túrázás közben megcsúszott a völgy fölé magasodó sziklán, és zuhanni kezdett. Egyik kezével az utolsó pillanatban sikerült megmarkolnia valami fûcsomót, de magatehetetlenül himbálódzott ég és föld között. – Hé, van valaki odafönn?! – kiáltott kétségbeesésében, önkéntelenül az ég felé, és hallj csodát, az Isten válaszolt neki: – Én itt vagyok, fiam, miért szólítottál? – Még kérded? Alattam tátongó mélység, és csak ez a fûcsomó tart!… – Hiszed-e, hogy meg tudlak és meg akarlak menteni? – Hiszem, hiszem, csak csinálj már valamit! Mitévõ legyek? – Engedd el a fûcsomót. – …hééé?! Van ott fenn valaki más? T. Pintér Károly
T. Pintér Károly