Evangélikusok

„Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél. Ura szívből bízik benne, vagyona el nem fogy. Egész életén át javát munkálja urának, nem kárát. (…) Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé. Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít. Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés. Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják, ura pedig így dicséri: Sok nő végez derék munkát, de te felülmúlod mindegyiket!”

A bibliai Példabeszédek könyvének fenti szakasza (31,10–12.25–19) minden kor asszonyának dicséretét fogalmazza meg. Ez az átszellemült rajongás aligha volt természetes az ókor férfiközpontú társadalmaiban – és valljuk be, szokatlanul hat ma is. Akár azért, mert világunk általában még mindig nagyon férfiközpontú, akár azért, mert bizonyos társadalmi közegben oly jól sikerült a nők egyenjogúsításáért folytatott harc, hogy ott immár az asszonyok kérnék ki maguknak ezeket a gyengéd szavakat.

A magyar egyházak életében még a hagyományos szerepek rögzültek. Jóllehet az istentiszteleten részt vevők nagy többsége nő, mégis a férfiak visznek vezető szerepet akár a gyülekezeti presbitériumokban, akár az országos testületekben.

Az egyházban is megmutatkozó aránytalanságról szól Tóth Éva meghökkentő verse, A világ teremtése. A teremtés hét napját a nő szemszögéből végigkísérő parafrázis jól rávilágít a hagyományos szerepek torzító hatására. A szabad vers első és utolsó szakaszát idézem csak: „Első nap / sötét volt amikor felocsúdtam borzongatott a hideg amíg szedtem a rőzsét tüzet csiholtam / Ő kijött a barlangból megborzongott a tűz fölé tartotta a kezét és szólt: / Legyen világosság (…) Hetedik nap / gyereksírásra ébredtem gyorsan tisztába tettem megszoptattam és elcsitult tüzet raktam / kiszellőztettem felhoztam az újságokat meglocsoltam a virágokat csendben letörölgettem / megcsináltam a reggelit / A kávészagra felébredt bekapcsolta a rádiót rágyújtott egy cigarettára és megáldá a hetedik napot.”

Nemcsak a mindenkori Évák sorsa nehéz, hanem különleges terheket hordoznak a lelkészfeleségek is. A velük kapcsolatos elvárások többnyire még a régi korok hagyományaiban gyökereznek, ugyanakkor mind többen – sokszor a megélhetés kényszeréből – munkát is vállalnak, saját hivatásukban is helyt kívánnak állni. Miként lehet mindezt összeegyeztetni?

Kétségtelen, hogy bizonyos hivatásokkal együtt jár, hogy a házastárs sem függetlenítheti magát a másik életétől. Fokozottan érvényes ez a lelkészcsaládokra. Tudatosan családokat írok, hiszen korántsem csak a hitves sorsára hat a másik lelkészi hivatása (és itt külön gondolni kell a női lelkészekre!), hanem a gyermekekére, sőt akár a szélesebb családéra is.

A reformáció hónapjában joggal hivatkozhatunk Luther Márton és Bóra Katalin házasságára. Mondhatjuk, hogy ők a protestáns lelkészcsalád őse. Közel fél évezred távlatából sok minden megszépülhet, és aligha lehet vitatni, hogy Katharina is teljes mértékben alárendelte magát reformátor férjének. Ránk maradt levelek és a híres Asztali beszélgetések szerint Luther derűsen, becéző szeretettel tekintett társára, akinek sok-sok vendéget befogadó lelkületével kapcsolatban persze joggal élt valaki ezzel a lefordíthatatlan szójátékkal: „Männer veröffentlichen Bücher, Frauen veröffentlichen Räume”, vagyis: a férfiak könyveket jelentetnek meg, az asszonyok a helyiségeket nyitják meg.

Szeptember utolsó hétvégéjén Balatonszárszón találkoztak egyházunk lelkészfeleségei. Természetesen nem voltam ott, nem is az én tisztem róla beszámolni. Tanúja voltam viszont annak a lelkesültségnek, amely a résztvevők kétnapos együttlétét kísérte, és amelynek jótékony hatásából nekünk, házastársaknak is jutott.

Egyetlen példaként a frissen létrejött fraternejek levelezőlistát említem. Ezen keresztül a lelkészfeleségek örömmel és bensőségesen tartják egymással a kapcsolatot, recepteket, olvasmányélményeket és élettapasztalatokat cserélnek. Híreim szerint azt a lelkületet és jókedvet közvetítik ezen a listán, amely létrejöttekor talán a fraternetet is jellemezte – ám ez utóbbi fórum egyre inkább elveszti ezt a kezdeti arculatát.

Sokszor a férfiak állnak a rivaldafényben. Egy papné egyszer úgy fogalmazott, hogy ő csak akkor mehet fel a szószékre, amikor takarítja a templomot. Amennyire lehetséges, el kell szakadni az életidegen hagyományos szerepektől. Ugyanakkor mindenkinek érdeke, hogy a papnék – önazonosságuk megőrzésével – férjük egyenrangú partnerei és hűséges segítői legyenek.

Szerény kísérletként talán hozzájárulhat ehhez a Példabeszédek könyve idézett szakaszának mai aktualizálása: „Derék asszonyt kicsoda találhat? / Férje évtizedek múltán is szerelmes belé. / Kapcsolatuk meglepetéseket rejteget. / Türelmesen neveli a gyermekeket, / Leleményesen tartja össze a családot. / Helytáll saját hivatásában, / és férjének, a lelkipásztornak segítségére van. / Gyerek-istentiszteletet tart és baba-mama kört szervez, / meglátogatja a betegeket / a kórházban és otthonukban. / Adventi koszorút készít / és számtalan meglepetést. / Alig ér véget az istentisztelet, / meleg ebéddel várja férjét, / vendégek számára is gyakran terít. / Karácsonyi vásárt készít elő, / Gyönyörű szőtteseket alkot. / Derék asszonyt kicsoda találhat? / Sokakat hívogat a templomba, / hűségesen ül a harmónium mellett. / Bizony mondom néktek, boldog az a gyülekezet, / amelyben ennyi Mária és Márta szolgál. / Bizony mondom néktek, nagyon boldog az a család, / amelyet ilyen asszony tart össze.”

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület