Kultúrkörök

Látszatra az utóbbi időben Szokolay Sándor eltűnt a magyar zenei életből; megnyilatkozása mindig ünnepnek számított. A hetvenes-nyolcvanas években televíziós és rádiós műsorok gyakori szereplője volt, hangjára mindig odafigyelt a közélet, hiszen egyike az utolsó összekötő kapcsoknak Kodály Zoltán és a jelen között.

Mindig büszke volt békéstarhosi tanulóéveire, arra az iskolára, amely elmondása szerint „megvalósította azt, amit Kodály megálmodott”. Meggyőződésből akkor is kiállt mestere mellett, amikor mások kétségbe vonták a nevét viselő pedagógiai módszer hasznát, s megkérdőjelezték Kodály zeneszerzői kvalitásait.

Szokolay ezt az örökséget, a népzene, a kóruskultúra szeretetét viszi tovább élete folyamán. A sziklaszilárd alap később kiegészül a dráma iránti roppant érzékenységével, amelyet színpadi műveiben tovább is tud adni hallgatóinak. A Tűz márciusa, Az iszonyat balladája vagy a García Lorca műve alapján megformált Vérnász címében is előrevetíti a szenvedélyt, a drámát.

A hetvenhét éves komponista hoszszabb hallgatás után megint a zenei közélet reflektorfényébe került. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán vezényletével október 10-én a Művészetek Palotájában mutatta be Október végi tiszta lángok című, Nagy Gáspár verseire írt oratóriumát.

A koncertet megelőző híradások hangsúlyozták, hogy a szerző élete fő művének tekinti a hetvenperces monumentális alkotást. Az oratórium ihletője az 1956-os forradalom, amely életre szóló élményt adott az akkor huszonöt éves fiatalembernek.

A rádióban majd egyórás beszélgetésnek lehettünk tanúi, az előadás előtti interjún (képünkön) a közönség is megismerhette a mű keletkezésének műhelytitkait. „Az Október végi tiszta lángokat kifejezetten Kocsis Zoltánnak dedikáltam – nyilatkozta a komponista –, e tökéletes hallású muzsikusnak, aki a legbonyolultabb orkesztrális anyag rétegeit is az utolsó hangig »áthallja«.”

A Művészetek Palotája zsúfolásig megtelt a bemutatóra. Négy részre, ezen belül hét tételre tagolódott a mű (Rekviem – Kyrie, Dies irae – Libera me, Sanctus, Agnus Dei – Lux aeterna), általában egy gyors s egy lassúbb tételre. Tehát keretében a klasszikus halotti mise formáját követi; ezen a szerkezeten belül pedig már nyitottabbá vált az alkotás, profán és liturgikus szövegek váltották egymást. Zeneileg a szerző ragaszkodik a szigorú tonalitáshoz. A kórus – mint a zeneszerző műveinek jó részében – főszerepet játszik, a zenekar a vokális struktúra szolgálóleánya. A kórusrészletekből első hangzásra megállapítható, hogy papírra vetője kodályi nevelésben részesült.

A két kulcstétel a Dies irae és az utolsó, a Lux aeterna. Az előbbi a leghatásosabb, fennkölt hangzású, s a szerző, hogy oldja keménységét, belecsempészi a Boldogasszony anyánk néphimnusz parafrázisát. Az erőteljes utolsó tétel szintetizálja a művet, nyomatékosítva Szokolay szellemiségét: „Valamiért és nem valami ellen küzdöttek egykoron.” Számos kis kulissza ad zenei hátteret, és oldja a mélyebb témákat. Számomra a legkedvesebb az Agnus Dei hangzásvilága volt, emlékeztetett az op. 59, 1977-ben vegyes karra komponált, A zengő csudaerdő balladája című műre, amely számos magyar kórusnak hozta meg a nemzetközi sikert.

A grandiózus alkotás bemutatása a Nemzeti Filharmonikusoknak, a Nemzeti Énekkarnak, a Magyar Rádió Gyermekkórusának és a karmesternek, Kocsis Zoltánnak egyaránt embert próbáló feladatot jelentett, s ők nagy szívvel, elkötelezettséggel oldották meg. Noha Szokolay vérbeli kórusszerző, neki sem volt könnyű megtalálni az énekkar, gyermekkar, zenekar hangzási arányait. Véleményem szerint a gyermekkarra aránytalanul nagyobb teher jutott, s a szöveget követve a súlyos szavak interpretálásában az ifjabb generáció – sokszor hangi adottságai miatt is – erőtlen volt.

Az est ünnepélyességét fokozta, hogy első részében az együttes Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című alkotását szólaltatta meg. A darab előadásához Kocsis két nagyszerű művészt is meghívott, akik vendégként beültek a zenekarba: a koncertmesteri széken Kelemen Barnabás, az első csellista helyén Perényi Miklós foglalt helyet.

Az Október végi tiszta lángokat lehet szeretni, s a közönség is – az ovációkból ítélve – a szívébe zárta. Megnyugtató és egyszersmind lehangoló, hogy egy hetvenhét éves zeneszerző életösszegzésre szánja magát. Megnyugtató, mert e summázat emberi és lélekemelő; lehangoló, mert ebben a korban más országokban elnöki karrierek indulnak el, s zenészkörökben még fiatalnak számít. Lehet idézni az idős Verdi példáját, s fülembe csengenek a nyolcvanöt éves Solti György szavai, akinek zenei naptára öt évre előre volt betáblázva.

A pénteken hallottak alapján csak azt tanácsolhatjuk: vegye elő a naptárt, Szokolay Sándor, Ön is!

Csermák Zoltán