A hét témája

Meddig terjed bennünk a részvét? Csak a gyászolókkal tudunk együtt érezni, vagy a haldoklókkal is? Tudjuk-e kitartóan ápolni és evangéliummal vigasztalni a betegeket? Le tudunk-e szeretettel hajolni azokhoz az elesettekhez is, akik önhibájukból estek el? Akarunk-e még Afrikába menni misszionáriusnak, miként az sokunk fejében megfordult, az „első szeretet” hevében?… Vagy inkább azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mára nemcsak a misszió, de a diakónia, a karitatív munka is „intézményesült”, így – közvetve – adományainkkal is eleget tudunk tenni a felebaráti szeretet gyakorlásának és a missziói parancsnak? Tény és való, kell ahhoz némi extra karizma, többletelhivatottság, hogy a keresztény ember teljes odaadással legyen képes mindenkor Krisztus szeretetével közeledni minden útjába kerülő rászorulóhoz. De mit gondoljunk azokról, akik ezzel a krisztusi lelkülettel azokhoz is képesek odafordulni, akik – bíróságok ítélete alapján – jogosan kerültek „szorult helyzetbe”? Összeállításunk a börtönmisszióban – tőlünk távol – tevékenykedő keresztények törekvéseiről tudósít…

Az Evangélikus Élet szerkesztőbizottságának korábban tagja volt egy ismert újságíró, aki ha hiányzott, általában külföldi útjai miatt maradt távol üléseinkről. Egy népszerű női magazin vezető munkatársaként „utaztatta meg” őt – több világi médium képviselőjével egyetemben – hol egy légitársaság, hol egy multinacionális vállalat… Az egyházi sajtó munkatársait keresztény szervezetek sem igen szokták efféle tanulmányutakra invitálni, de talán nem véletlen, hogy a nyáron épp a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság (Prison Fellowship International – PFI) részéről kaptunk lehetőséget egy külhoni konferencián való részvételre. Ennek a tengerentúlon rendkívül nagy tekintélynek örvendő ökumenikus világszervezetnek a keresztény vezetői ugyanis korábban – többségükben – az üzleti életnek, illetve a politika világának voltak elismert szereplői.

Áll ez a szervezet hazai tagozatának, a Magyar Testvéri Börtöntársaságnak az elnökére is, aki azáltal tett szert nemzetközi hírnévre (és nemzetközi kapcsolatokra), hogy 1989-ben – az egész kommunista táborban elsőként – lett ellenzéki országgyűlési képviselő. Roszík Gábor azonban már 1989-ben is evangélikus lelkész volt, és – a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság alapítójától eltérően – azóta is csak ebben a minőségében fordul meg büntetés-végrehajtási intézetekben.

Ám korántsem az alapító, Charles W. Colson az egyetlen, akit személyes tapasztalatok indítottak a börtönmissziós szolgálatra. Ha az imént a PFI elismertsége és kapcsolatépítő képessége mögött (a Prison Fellowship jelenleg már a világ száztizenöt országában működik) vezetőinek „felső körökben” való jártasságát sejtettük, tegyük hozzá: közülük nem kevesen fogvatartottként fordultak meg először börtönökben, avagy – ha úgy tetszik – az alvilág sötétjéből jutottak Krisztus világosságára. Akárhonnan nézzük is a dolgot, a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság tevékenységének hitelét és hatékonyságának kulcsát nem utolsósorban az adja, hogy munkatársainak többsége – úgymond – „hétpróbás keresztény”.