A hét témája

„Először talán azt kellene elérnünk, hogy az emberek ne automatikusan elvetemült gonosztevőket képzeljenek a börtönrácsok mögé, hanem emberi lényeket, akik valahol maguk is áldozatok, még ha saját bűneik áldozatai is.” A júliusi konferencia üzbég résztvevőjének mondata annak kapcsán jutott eszembe, hogy olvasom: őrizetbe vették a Biskek repülőterén augusztus 24-én – röviddel felszállás után – földbe csapódott Boeing–737-es pilótáját. Mindössze tizennyolc utas és a hétfős személyzet élte túl a hatvanöt halálos áldozatot követelő repülőgép-szerencsétlenséget. Nincs kizárva, hogy a súlyos „bűncselekménnyel” gyanúsított és bizonyára önvádtól is gyötrődő pilóta most rablásért, garázdaságért elítéltek társaságában várja perének tárgyalását. Mondjuk egy olyan büntetés-végrehajtási intézet fűtetlen cellájában, amelynek a fürdőhelyiségeiben télen is csak hideg vízben lehet mosni és mosakodni.

Ferihegyről Roszík Gábor evangélikus lelkésszel indulunk útnak egy hétfő délelőttön. Moszkvában – mintegy fél nap múltán – csatlakozik hozzánk Ivan Sotirov, a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság svájci (Lausanne) székhelyű Európai Regionális Szervezetének igazgatója, a Nemzetközi Vezetőképző Intézet (Institute for Leadership Formation) bolgár származású referense. Helyesebben mi csatlakozunk hozzá, hiszen azt a kirgizisztáni börtönmissziós tréninget, amelyet Gáborral együtt fog vezetni, mégiscsak ő készítette elő, tekintettel arra, hogy a közép-ázsiai országok is a „referatúrájához” tartoznak.

Az orosz fővárosból négy órát vesz igénybe a légi út Biskekig, de a Manas nemzetközi légikikötő termináljában még egyszer ennyi időbe telik, míg vízumhoz jutunk. Nem tűnik úgy, hogy az útlevelük alá csokoládét (és még ki tudja mit) csúsztatók előnyt élveznének, ettől legfeljebb a hatóság komótos emberei élvezik még jobban, hogy ők itten „Hatóság”. A kirgiz börtöntársaság elnöke, Alin Kier mindenesetre eleve kétórás késéssel számolt, hogy azután – további hatórás mikrobuszozással – újfent magasba „repítsen” bennünket a konferencia ezerhatszáz méter fölötti helyszínére.

A Bereg nevet viselő üdülőközpont közigazgatásilag ugyan Csok-Tal településhez tartozik, ám tőle több kilométernyire, közvetlenül az Iszik-köl tó partjára épült. Hatalmas vaskapuval védett bejáratát fegyveres őrök is vigyázzák, utcafrontján kétméteres betonkerítés álcázza kaszárnyának a szovjet idők pártüdülőire emlékeztető – amúgy szerényebb igényeket minden szempontból kielégítő – komplexumot, melynek központi terecskéjén életnagyságú Lenin-szobor köszönti Közép-Ázsia börtönmisszióban tevékenykedő keresztényeinek huszonnyolc fős csoportját.

Fáradtság ide, zónaidő-eltolódás oda, a konferencia már kedd délután megkezdődik. És ekkor, ezen a közös énekléssel, imádsággal induló ismerkedő együttléten válik nyilvánvalóvá, hogy az alapinformációkkal már úgy-ahogy ellátott magyar újságíró miféle csodának lehet részese. Mert az természetes, hogy a börtöntársaság helyi munkatársain kívül vannak itt néhányan a kazahsztáni tagszervezettől is, de az egyáltalán nem magától értődő, hogy a tádzsik és a türkmén testvéreknek is sikerült eljutniuk a tanácskozásra, nem szólván az üzbégekről, akiknek hazájában a keresztény felekezetek közül csak az ortodox egyház működése engedélyezett…

Másrészt felemelő tapasztalni, hogy keresztényként valóban mint testvéreket ölelik meg egymást azon testvérnépekhez tartozók, amelyek a történelem folyamán azért előszeretettel öldökölték is egymást. (Az etnikailag egyébként is meglehetősen vegyes Kirgizisztán délkeleti részén még 1990-ben is több száz halálos áldozatot követelt az egyik üzbég enklávé környékén kiújult nemzetiségi villongás, de feljegyeztek már véres összecsapást kirgiz földön üzbégek és tádzsikok között is.)

És persze vannak oroszok is az alkalmi gyülekezetben, kazah, kirgiz vagy éppen üzbég delegátusként. Ebben a körben viszont, ahol amúgy is az orosz a közös nyelv, ennek éppúgy nincs jelentősége, mint a felekezeti hovatartozásnak. A Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság közép-ázsiai koordinátora például – Szong Yong Pak személyében – történetesen egy presbiteriánus háttérből újjászületett dél-koreai fiatalember, aki immár kilencedik éve Tádzsikisztánban szolgál az elítéltek között. De vannak itt evangélikusok, baptisták, pünkösdisták, szabadegyháziak… Egyedül az orosz ortodoxia képviseletének hiánya feltűnő – másnap azonban teljes lesz az ökumené. Igaz, Alekszandr Dobrogyev börtönmissziós programigazgató az Orosz Ortodox Egyház Szent Szinódusának Moszkvai Patriarchátusából érkezik közénk. Nem utolsósorban éppen azért, hogy a szeminárium végeztével egyháza kirgizisztáni illetékeseit is megpróbálja együttműködésre bírni. Társa ebben természetesen Ivan Sotirov lesz, aki – megtérése előtt – diplomáciai szolgálatban tevékenykedett az ENSZ-ben, és eredetileg szintén az ortodox egyházhoz kötődött. (Alekszandr atya pedig, mielőtt papi pályára lépett volna, az orosz belügyminisztérium magas beosztású tisztségviselőjeként felügyelte – a börtönöket.)

Talán az etnikai és felekezeti különbözőségek feloldásában játszott szerepénél is nagyobb érdeme a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaságnak, hogy nemcsak tevékenységének alanyaként közelít a fogvatartottakhoz, de súlyt helyez arra is, hogy a hitre jutók maguk is szolgatársként kapcsolódhassanak be a szervezet munkájába. Közép-Ázsia börtönmissziós aktivistáinak szemináriumáról a tudósító számára feledhetetlen élmény marad, amint az Iszik-köl fölé nyúló mólón kéz a kézben imádkozik a bibliaszövetségnél dolgozó tudós lelkész és a civilben betanított munkából élő egykori „börtöntöltelék”.

A három és fél napos konferencia azonban nem a résztvevőiről szól, hanem a szolgálatról. Arról, hogy a börtönviszonyok hol milyen szükség enyhítését kívánnák meg azoktól, akik végső soron persze a legfontosabbal, az igazi kegyelem elfogadásának lehetőségével szeretnék megajándékozni a fogvatartottakat. És a legfontosabbról, arról, hogy a büntetés-végrehajtási intézetekben hol, miként, milyen körülmények-lehetőségek között hirdethető Isten bűnbocsátó szeretete. Nos, ez ma Közép-Ázsiában nyíltan még nem mindenütt lehetséges. Mindazonáltal Roszík Gábor – úgy is, mint a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság e régió segítését vállaló megbízottja, de úgy is, mint a Magyar Testvéri Börtöntársaság elnöke, illetve a Börtönlelkészek Magyarországi Szervezetének elnöke – meggyőzően sorolja az adaptálható módszereket. Bár felsőfokú horvátnyelv-tudását a „folyosói beszélgetések” során az oroszban is mindinkább kamatoztatja, angolul tart előadásokat azokról a nálunk már működő, lapunkban is többször ismertetett programokról (Zákeus, Angyalfa, szabadultak utógondozását célzó programok stb.), amelyek a világ más országaiban is életképesnek bizonyultak. Képesnek arra, hogy az örök élet reménységét közvetítsék.

Gábor, Iván és Szergej programjában az iszik-köli konferenciát követő „szabadnapon” börtönlátogatás szerepel; vendéglátóinknak sikerül kijárniuk, hogy a magyar újságíró is bebocsátást nyerjen Novo-Pokrovka büntetés-végrehajtási intézetébe. Oda, ahol az elviselhetetlen börtönviszonyok miatt kitört 2005. évi fegyenclázadások idején a rabok napokon át nem engedték fegyőreiket „munkába állni”…

Jóllehet a körülmények ma is elképesztőek (a horrortörténetek taglalásától inkább eltekintünk), fényképezőgépeinket mégsem kell leadni a bejáratnál. Mi több, a mintegy kétezer fogvatartottat őrző börtön parancsnokai és fegyőrei készségesen pózolnak a kamerák előtt, sőt erre buzdítják a saját ruháikban raboskodókat is.

Lassacskán el kell hinnem: itt valódi respektje van a testvéri börtöntársaságnak, melynek még egy külön körletet is a rendelkezésére bocsátottak. S noha az ortodox liturgia szerint tartandó közös imádkozásra csupán néhány tucat elítélt gyűlik össze a börtön közösségi csarnokában, a makulátlan tisztaságú börtönmissziós helyiségekben hívás nélkül is egymásnak adják a kilincset a beszélgetésre, igeolvasásra vágyódó – testvérek.

A konferencián megismert helybeliek közül láthatóan Jurij Posztnyikov mozog legotthonosabban a lepusztult gyártelepnek tetsző novo-pokrovkai fegyintézet területén. Amikor széles mosollyal közelít felé egy életfogytiglanra ítélt, fülembe súgja: „Valójában már ő is szabad ember. Tudom, mert én is a megtérésemkor szabadultam…”