A hét témája

A Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság kirgizisztáni szemináriumának bolgár származású vezetőjét egy kissé erőltetett angol szójáték kedvéért illette valaki IV. Iván orosz cár „rettegett” (terrible) jelzőjével, hogy azután – korrigálva a „véletlen” nyelvbotlást – tudtára adhassa, valójában mennyire szeretett (lovable) vezetője volt a közösségnek. Ivan Sotirovot a közszeretet mellett méltán övezte köztisztelet is, hiszen idestova másfél évtizede egyengeti a börtönmisszió ügyét az ökumené jegyében egy kulturálisan is rendkívül kevert térségben.

– Nem sokkal megtérésem után kért fel a börtöntársaság egyik vezetője a világszervezet Európai Regionális Szervezetének igazgatására. Mint újdonsült kereszténynek tetszett a kihívás, csak hát én egyébként is egyfajta „misszióban” tevékenykedtem. Amikor azután az ENSZ békefenntartóival Kambodzsába küldtek, egyszer csak megvilágosodott a számomra, hogy nekem mégiscsak a börtönmisszióban kellene Isten ügyének „diplomáciai szolgálatába” állnom. A végső elköteleződésben nyilván szerepet játszott az a körülmény is, hogy édesapám maga is börtönviselt ember volt – a sztálini időkben két évre zárták politikai okokból rács mögé.

– Igaza van, szervezetünk valóban a működő ökumené példája. Azt gondolom, hogy a Bibliatársulatok Világszövetsége (United Bible Societies) után a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság a legnagyobb – konkrét cél érdekében tevékenykedő – ökumenikus keresztény világszervezet. A mi egyetlen alapvető célunk: közvetíteni Isten szeretetét a fogvatartottakhoz, családtagjaikhoz és a bűncselekmények áldozataihoz, valamint a fogvatartottakkal közvetlenül kapcsolatba kerülő szervezetek tagjaihoz. Körünkben talán épp azért tudunk felülemelkedni a teológiai, „látásbeli” különbségeken, mert a legkülönbözőbb keresztény felekezeteket kizárólag ennek a célnak az érdekében igyekszünk összefogni.

– Örömmel említhetem, hogy az egykori „keleti tömb” országai közül a Magyar Testvéri Börtöntársaság volt az egyik legelső, amelyet 1993 szeptemberében tagjaink sorába fogadhattunk. Külön öröm számomra, hogy a szervezet elnöke – Roszík Gábor barátom – vállalta, hogy gyakorlati tapasztalataival immár maga is segíti munkánkat Közép-Ázsiában.

Itt, Kirgizisztánban most várakozáson felül sikerült elérni, hogy a környező országok börtönmissziós munkát végző keresztény szervezeteinek képviselői felismerjék az összefogásban rejlő lehetőségeket. Az nem célunk, hogy az újabb tagszervezetek megalakítását erőltessük, s hogy azokat mindenáron a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság kötelékébe vonjuk. Számunkra az is eredmény, ha az újabb és újabb kapcsolatok révén az eddigieknél több segítséget tudunk nyújtani a fogvatartottak lelkigondozásához, illetve ha – Jakab 2,14–17 szellemében – a körülményeik elviselhetőbbé tétele révén javítani tudunk a kereszténység, a keresztény közösségek megítélésén is ezekben a muszlim többségű országokban. Mondok egy példát: nemrég svájci segítséggel kétszáz kórházi ágyat küldtünk tádzsikisztáni börtönkórházakba. A hatóságok hálásan köszönték az adományt, mi pedig visszaírtuk, hogy a köszönet nem minket illet, hanem a helyi keresztény közösségeket, amelyek felhívták a figyelmünket az ottani börtönviszonyokra.