Keresztutak

Ünnepelni nem is olyan könnyű! Még egy születésnapot, karácsonyt csak-csak – bár bizonyos kor fölött ezekből is mintha egy kicsit több lenne a kelleténél. De mi van egy nemzeti ünneppel? Hogyan lehet a múlttá kövült, iskolai olvasmánnyá zsugorodott, mesés képeskönyvvé vált történelmi pillanatokat a maguk igazi valójában megidézni? Különösen nagy kérdés ez, ha diákok számára kell megfogalmazni a lyukasórává, fehér blúzzá és dísztermi műsorrá alakult felemelő és tragikus emlékeket.

A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium társadalomtudományi munkaközössége idén valami újjal próbálkozott, amikor nyolcbusznyi – több mint háromszáz – felsős diák nekiindult október 6. hajnalán, hogy a helyszínen idézzék fel az aradi vértanúk emlékét. Négy-öt órányi buszozás, számos beszéd és koszorú, másnapra elfáradt diákok és tanárok – megérte? Bába Iván fasori tanár, a program egyik szervezője így látja:

– Természetesen fárasztó volt, de a diákjaink másképp fognak mostantól gondolni az aradi vértanúkra, az egészen biztos. Megkerestük magát a vesztőhelyet, ahol részt vettünk a Romániai Magyar Demokrata Szövetség helyi szervezete által szervezett koszorúzáson. Megérintette a diákokat az az öröm, ahogyan köszöntötték őket is. Vagy ahogyan ott maradtak a helybeliek meghallgatni a saját kis műsorunkat. Természetesen elhangzott minden vértanú neve, de lengyel szokás szerint mindegyik után elhangzott a „Meghalt a hazáért” mondat is. Ennek is egész más volt a zengése ott a helyszínen. Vagy ahogyan a helybéli magyar gimnázium tanárnője beszélt megrendülten a sok száz diákunknak. Diákjaink megérezték a nemzeti identitás nagy kérdéseit… Hol vagyunk, honnan jöttünk, és kikről szólunk? Noha természetesen vittünk ajándékokat, mégis a jelenlét volt az, amit igazán adhattunk – az aradiaknak, de magunknak is.

Egy iskola életében egyetlen nap, egyetlen program a sokból, másnap már dolgozatjavítás, felelés, naplóírás. Mégis, ez az október 6. más volt, mint a többi.

Ittzés Szilvia