Kultúrkörök

FOTÓ: CSERMÁK ZOLTÁN

– 1956 életem döntõ élménye – kezdi emlékezését a zeneszerzõ. – Ma is ez határozza meg gondolkodásomat. 1956- ban huszonöt éves voltam. A rádióban dolgoztam mint zenei szerkesztõ, ott ért a forradalom kitörése és a tüntetés. Kimentem, és pillanatok alatt váratlan dolgok értek. Ahogy késõbb senki se érezte, hogy a Ceausescu-rendszernek vége lesz, senki se hitte, hogy az intervenció öröknek tûnõ hatalma szétesik… Ugyanilyen volt 1956, csak egy keményebb szorításból akart a nemzet megszabadulni. Vége lett hirtelen a rabságnak, az ötvenes évek nem szûnõ zsarnokságának – ha rövid idõre is. De nem volt hiába!…

– Erre az idõre esnek békéstarhosi zenelíceumos évei.

– Békéstarhoson 1946-tól ’50-ig jártam a zeneiskolába, vagy inkább úgy mondanám, az „élményiskolába”. Gyerekkorom tündérkertjébe. Ott ismertem meg Kodály Zoltánt, Bárdos Lajost, Weöres Sándort, Török Erzsit, Németh Lászlót. Ezek az emberek barátok lettek, példaképeimnek tekintettem õket. Kodály tanár úr mondta, hogy lehet valakinek kicsi, közepes vagy nagy tehetsége, amit az ég ad, de ha nincs tartása, semmire se megy. Ennek köszönhetem, hogy a zenei és irodalmi élet bûvöletében élhettem, és ezek az emberek hozzásegítettek ahhoz, hogy amit õk megszenvedtek, attól mi mentesüljünk… mert az egyházzenészeket gyorsan kipenderítették a Zeneakadémiáról… 1953 évadzáró ünnepségén már érett valami, lehetett érezni, hogy a palackból ki akar törni a szabadságvágy. Kodály Ki a jó zenész? címû elõadása az évzáró nagy eseménye volt. A kérdésre a válasza: az, akinek kimûvelt füle van, szelleme, mûveltsége, ízlése és kimûvelt keze. Tehát a matériát az utolsó helyre tette. A kimûvelt szív és agy mellé a lélek került. Azokban az években az országot ateista világnézetû emberek irányították, megfeledkezve a lélekrõl. Kodály az elnyomásra így válaszolt: mûveljük magunkat a legeslegmagasabb fokig! Felejthetetlen volt!

– A forradalom alatt nem került veszélybe?

– Az elsõ halottat a Múzeum-kertben láttam. Egy diáklányt találtak el; fantasztikus álmodozó arca volt. Tudtam, hogy tüntetés lesz a Mûegyetemnél, de nem tudtam fölfogni. Egy pillanat alatt felbolydult a város, felborítottak villamosokat, ezrek és ezrek jöttek ki az utcákra. Egy rádiós vezetõ kérdezte tõlem, miért mondom, hogy forradalom van. Miért nem mondom ellenforradalomnak? Kértem, jöjjön ki a Kálvin térre. Az Üllõi út és a Baross utca sarkán volt egy óra- és ékszerbolt, be volt lõve a kirakata. És semmi nem tûnt el belõle, minden a helyén maradt!… És akkor elmondhatatlan volt a boldogság. 1956-ban hirtelen kiszabadultunk a rettenetes elnyomásból, az egész ország pillanatok alatt talpra állt, ment összekarolva és Himnuszt énekelve. Azóta se láttam Magyarországon ilyen összetartást!

– Az októberi forradalom áldozatainak több mûvel is emléket állított. A Tûz márciusa, Siratóének, Magyar zsoltár, Az ’56-os évre…

– A Tûz márciusa oratóriumot 1956 és ’59 között komponáltam. A Tanácsköztársaság évfordulójára kértek tõlem egy mûvet, és én említettem, hogy kizárólag klasszikus költõkben gondolkodom, nem alkalmi versfaragókban. Így esett a választás Ady Endrére. Mikor már tanulták a darab elsõ felét, a sárospataki várban, ahol az alkotóházban dolgoztam, megjelent két jól öltözött férfi, és mondta, hogy népellenes mûvet írtam. Följelentettek, sõt a rádió elnöke is hívatott. Elõtte elmentem Kodály tanár úrhoz tanácsot kérni. Nagyon szigorú ember volt, megszidott: miért veszélyeztetem magam?! Kérdezte, mi volt a kifogás. Nagyon sokszor van benne – mondtam –, hogy „magyar”. Azt tanácsolta, mint egy ügyvéd, hogy ne tagadjak le semmit, mondjak egy nagy számot. Délután bementem, fogadtak, és védelmére keltem az Ady-verseknek. Mikor a „magyar” szó gyakoriságát firtatták, kijelentettem, legalább négyszázszor fordul elõ a darabomban, hisz az imitáció a kórusszólamokban gyakran ismétlésekkel jár… Kérésükre beiktattam narrátort, ám még keményebb szöveget. Kicsit megenyhültek a végén, mikor megtaláltam a megfelelõ hangot, a hivatkozást, hogy 1848 márciusa is ott zeng.

– Új mûve miért nem készült el az évfordulóra?

– Rossz elõérzetem volt. Még az ötvenedik évforduló elõkészületei sem voltak igazán õszinték. Nem szerethettem október 23-án a lovas rendõröket, elvonják az emberek figyelmét az ünnep áhítatáról elég szégyenletes módon. Mûvem megírására Kocsis Zoltán kért föl, hozzátéve, hogy nem baj, ha nem az évfordulóra készítem el, hanem inkább úgy, hogy ez legyen az életem fõ mûve! Akkor fejezzem be, mikor „maga a mû” mondja azt, hogy „kész”! Én ebben szót fogadtam, mert Kocsis Zoltán zseniális férfi. Kevés olyan ember van a szakmánkban, aki arra a szellemi maximumra képes, amire õ, és ne feledjük, zongoramûvészként is a legnagyobbakhoz tartozik, sõt hangszerelései is igen jelentõsek!

Ez lett az elsõ munkám, amit nemcsak fejben, de szívben és lélekben is „kihordtam”, és alaposan meggondoltam… Föl kellett erõsíteni azokat az érzelmeket, mert a zene nem vitatkozik, hanem ha tud: elmélyít! Október 23-a, ahogy a költõ írta, az a „szent-évszámú Kedd” megváltoztatta a világot körülöttünk. A meteorológiáját, felejthetetlen õsz eleji hõmérsékletét kell a zenének visszaadni, visszaidézni, újraélve azokat a napokat… Évekig hordoztam, s készültem erre. Közben idõszerûbbé is tették napjaink.

– Másodszor nyúlt Nagy Gáspár fájó-szép verséhez. Hogyan született a közös emlékezés?

– Nekem életem legnagyobb élménye 1956! Petõfit és Aranyt szerettem volna ötvözni. A drámai pillanatokat poétikus emlékezésbe oltva… Adyt már „kiírtam” magamból, hat-hét oratorikus mû készült a verseibõl. Az a legfontosabb, hogy ne tagadjuk le és ne írjuk át a történelmünket. Ne deformáljuk az embereket, ne igazítsuk a pillanatnyi politikához. Nem azt kell elmondani, ami borzalmasnak tûnt ’56-ban, nem is azt, ami csak csodálatos volt, hanem fölidézni azt: mi kellett ahhoz, hogy a csoda megtörténjen. Nagy Gáspár írja: aki harcolt, az „félni sem mert”. Ha elmegyek a Corvin közbe, és látom a pesti srác szobrát fegyverrel a kezében, abban benne van az egész október végi hangulat! Nem az, hogy fejjel lefelé, összedrótozva fekszenek a kivégzettek, kihantolják és újratemetik õket.

A mi történelmünk a világ leggaládabb dolgait õrzi; ami a 301-es parcellában történt, arra alig találni szavakat. A gyilkosok nem tudják megváltani a világot, eltûnnek a semmiben. Egy régi szerzetestõl hallottam a rádióban, hogy amelyik nemzetnek halványul a múltja, annak halványul a jövõje is. A szeretet elmúlt a földön. És ez egyre jobban a szakadék felé viszi a világot. Persze emlékezni kellene arra is, hogy a régi „dicsõbb hadvezérek” a legyõzött ellenfelet képesek voltak díszpompával megtisztelni… Ma is ott él a Bibliában az intelem: ha szeretet nincs bennünk, semmik vagyunk! S az is, hogy „minden szabad, de nem minden használ”!

– Nagy Gáspár korai halála miatt még drámaibb lett a mûve…

– A költõt megkértem, írja meg a verset. Elsõ mondatom az volt, hogy ne csak 1956 legyen benne. A két forradalom: 1956 és 1948! Mivel ezek ikertestvérek. Petõfi szelleme legyen benne, a márciusi ifjak. Már az indító sor a Nemzeti dal – és az Egy gondolat bánt engemet… – költõjét idézi: „A lángok lobbanó szívéhez értem, / mikor a nagyszerû halált megidéztem, / mikor a könnyek az Égbõl estek, / mikor legjobbjaink értünk elestek. // Helyettem, helyetted is / itt, Budapesten, / fiatal vérük folyt már az elsõ esten, / egy örökre szent-évszámú Kedden, / aztán sokáig…!”

De ez a sokáig csak tizenvalahány napig tartott, november 4-én az ágyúk és tankok morajára ébredt a város. „Sortüzek gyalázta Magyarország!” Nem magyarázza, folytatja tovább: „»Szent suhancok« bátor / tettei sokkolták a Világot! / Ámultak közel és távol… // Mert elszoktak már / az ilyen csodáktól: / hogy Dávid ismét / legyõzi Góliátot!” Ezzel én annyit kértem tõle, hogy ne az ármádia hatalmát hangsúlyozza, inkább bibliai példát vegyen. A latin és magyar nyelv összeszövése azért is van, mert Nagy Gáspárért is szól, aki már odaát él… és október vértanúiért is. „Október-vég… és nem akárhol! / Most is március idusa lángolt / egy letiport nemzet szívében…” Mind a kettõ benne van. Hiszen tiltva volt március 15-e, le volt tompítva, összekeverve, hogy ne legyen egyikrõl se szó. Minden nemzet büszkélkedett velünk Európában, csak mi éltünk bûntudatban. Ez megtévesztés volt, mert nincs semmi okunk szégyenre.

Trianont, ahogy Magyarország átélte, nem sok ország élte volna túl. Már nem lenne. De mi megmaradtunk, mert van a küzdéshez erõnk. A magyarság tehetségében és szolgálatában szeretne jobbat továbbadni, mint amit kapott. Errõl kezd a világ leszokni…

Attól függetlenül, hogy hány áldozata volt, 1956 a teremtett világnak egy csodája. 1956-ról és 1848-ról úgy akartam szólni, ahogy Nagy Gáspár mondja a végén: „…megérti áldozatukat a nemzet…”

Fenyvesi Félix Lajos