Keresztény szemmel

Érdeklõdve olvastam Herényi István „Érted, amit olvasol?” címû írását. A cikk elsõ harmadához nincs mit hozzátennem. Teljes mértékben egyetértek a leírtakkal. Az igeolvasás gyakorlatával kapcsolatosan azonban tennék néhány megjegyzést.

Karner Károly professzor annak idején arra hívta fel a figyelmünket, hogy a Biblia olvasásakor nem szabad elfelejtenünk: „A kinyilatkoztatásban mindenképpen Isten az »aktív«, Õ a »szubjektum«, a cselekvõ alany. Az önmagát közlõ Isten tehát soha nem válik a mi megismerésünknek és hitünknek kiszolgáltatott »tárggyá«, hanem ismerésünk és hitünk számára is mindig »alany«, cselekvõ aktivitás marad, aki nem szolgáltatja ki magát.”

Istennel kapcsolatban tehát azt a paradoxont kell kimondanunk, hogy õ Deus revelatus és Deus absconditus, azaz magát kinyilatkoztató és magát elrejtõ Isten. Aki alázatosan és hittel közeledik hozzá, az elõtt feltárja magát, s az egyre többet ismerhet meg a Szentírásban is az õ titkaiból. De aki hit nélkül vagy még inkább aki kihívó módon vitatja titkait, az elõtt elrejti magát. „Megérteni és »elsajátítani« is csak úgy tudjuk az igét, hogy mi nem rendelkezünk vele, hanem az rendelkezik velünk. A Szentírásban hozzánk szóló igéhez való viszonyban az alapmagatartásunk mindig ez: »Szólj, mert hallja a te szolgád.« (1Sám 3,10)” (Karner)

Herényi István cikke – talán az író szándéka ellenére – meglehetõsen negatív. Amikor elmondja, hogy miként olvassa ma a Szentírást, abból csak az derül ki, hogy intellektuálisan miként igyekszik megérteni az igét, és ebben a magyarázatos Biblia milyen hasznos segítséget jelent a számára. De nem derül ki a soraiból, hogy amit korábbi kudarcaira hivatkozva bírál – amikor a napi igébõl akarta „kitalálni és megjósolni” az ige üzenetét –, az most miként történik. Isten konkrét üzenetét miként találja meg, éli át az új bibliaolvasási szokás vagy metódus kapcsán? Pedig ez a kérdés megkerülhetetlen.

Egyéni igeolvasásom során, vagy ha igehirdetésre készülök, az ige megértésén túl engem az is izgat, hogy mi a szakasz vagy igerészlet üzenete a számomra vagy a gyülekezet részére. Úgy vélem, igaza van a svájci teológusnak, Thurneysennek: „A tudományos szövegmagyarázás útján fölébe kerekedik az ember a szövegnek, legyõzi nehézségeit, úrrá lesz rajta. A hívõ exegézisben ellenben a szent szöveg gyõz le bennünket, és ejti foglyul gondolatainkat. Csak ha mi alkalmazkodunk hozzá, akkor alkalmazza Isten személyesen reánk a maga kegyelmes üzenetét.”

Az immár hatvankét éve általam is rendszeresen használt Útmutatóval kapcsolatos kitételekre is tennék néhány megjegyzést. Összeállítása ugyanis nem egészen „véletlenszerû”, ez a megállapítás csak a kinyomtatott ószövetségi igékkel kapcsolatban igaz. Egy konferencia alkalmával magam is jelen lehettem Zinzendorf gróf kis palotájának dísztermében, ahol az Útmutató (Losung) „születik”. A herrnhuti testvérgyülekezetek püspöke elõvette és megmutatta nekünk azt a kis faládikát, amelyben ott sorjáztak az ószövetségi igéket tartalmazó kis megsárgult kartonlapok. Valóban ebbõl húzzák ki „találomra” a napi ószövetségi igét, és ehhez választanak az Újszövetségbõl egy hasonló tartalmú igeverset vagy részletet. A „találomra” szót azért teszem idézõjelbe, mert õk Isten elõtt elcsendesedve, imádságban kérik a Szentlélek segítségét munkájukra. A módszert vitathatjuk, de azt nem, hogy a kétszázhetvenhét éve megjelenõ Útmutatón keresztül ezrek és ezrek tapasztalták meg Isten áldását. Ezt egyébként Herényi István testvérem is így gondolja.

Az ószövetségi igék kiválasztásától eltekintve az Útmutató nagyon is tudatos munka eredménye. Nem tudom, megfigyeltük- e, hogy a vasárnap igéje vagy másként a heti ige (az Útmutatóban vastagon szedve) minden esztendõben ugyanaz. A Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnapon például: „Ne gyõzzön le téged a rossz, hanem te gyõzd le a rosszat jóval.” (Róm 12,21) Ez a mondat az egyházi esztendõhöz igazodva tematizálja a vasárnappal kezdõdõ hetet. A kijelölt napi igék (az Útmutatóban dõlt betûvel szedett elsõ igék) ezt a gondolatot részletezik és mutatják be. Például ebben az évben: hétfõn a Róm 12,17–21; kedden az 1Sám 26,5–9.12–14.17–24 stb. A másodikként dõlt betûvel kijelölt igeszakasz pedig segítséget ad ahhoz, hogy egy bibliai könyvet folyamatosan olvassunk, és megismerjük a tartalmát. Most a Második korinthusi levél van soron… Az Útmutató tehát bizonyos értelemben segédeszköz is ahhoz, hogy a Szentírással rendszeresen foglalkozzunk.

Ami a Szentírás „horoszkópszerû” alkalmazását illeti, azzal magam sem értek egyet. Azt kell mondanom, hogy az elmúlt hat évtizedben négy-öt alkalomnál többször nem fordult elõ, hogy a napi ige Isten félreérthetetlen üzenete volt a számomra. De az ezek alapján meghozott döntéseimet soha nem kellett megbánnom!

Ezekben az esetekben sem úgy „böktem rá” a napi igére, hanem az Útmutató olvasása közben ezek a mondatok mintegy „felizzottak” a számomra, „szíven ütöttek”, és bizonyossá váltak bennem, szándékom és akaratom ellenére is.

Azt gondolom, minden hitben járó ember keresi, kutatja Isten akaratát, és kéri életére az õ vezetését. Ebben nekem nagy segítségemre volt az apostol, amikor a római gyülekezet tagjainak ezt írja: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élõ és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetszõ és tökéletes.” (Róm 12,1–2)

Figyeljük!? Isten akaratának felismerése rám bízatott – mondja az apostol. Nem kell csodákra várnom, vagy horoszkópszerû igeolvasás alapján megtudakolnom, mi a jó, mi Isten szándéka, akarata. Hinnem kell, hogyha olvasom az Isten igéjét – s erre én kiemelten hangsúlyt tennék –, akkor a Szentlélek az igén keresztül megváltoztatja, megújítja a gondolkodásomat. Így is fogalmazhatnám: átjárja gondolataimat az Isten igéje. És Isten üzenete személyessé válik a számomra.

Pintér Károly (id.)