Keresztény szemmel

Egy héttel reformáció ünnepe után. Az Erõs vár utójátékával elcsöndesedett az orgona a karzaton, lassan megbarnul a koszorú a reformátorok emlékhelyein, újra a megszokott kék az Evangélikus Élet fejléce. Vége. Kifújják magukat az aggódó szervezõk, a felkészült mûvészek, az ünneplõ egyházak jövõ októberig, amikor majd ismét beköszönt a reformáció havának sûrû programsorozata.

Régen összecsomagoltak a száguldó, szenzációra vágyó riporterek is, a Szilágyi Erzsébet fasori püspöki hivatal bejáratát – ahol két hete újra a kapura szegeztetett a lutheri kilencvenöt tétel – megint csak a hivatalosok koptatják. Vajon beleolvastak- e az újságírók „az iratba” fényképezés közben? S vajon megfordult-e bármelyikük fejében az áldott gondolat, hogy amíg a többiek átvonulnak az internetes sajtóbemutatóra, addig õ titokban visszaoson, letépi, és magával viszi, hogy aztán ország-világgal megossza? Valahogy úgy, ahogyan 1517 õszén történt…

„Így indultak el tehát tételeim, s úgyszólván tizennégy nap alatt végigfutottak egész Németországon” – sokan ismerjük Luther talán túlzónak ható, mégis lényegre tapintó visszaemlékezését. Mert tényleg érdekelte az embereket az a kilencvenöt tételes kiáltvány, amely Wittenberg vártemplomának kapujára került. Megtanulták közülük azokat, amelyek a legfontosabbak voltak, a templomoktól az ivókig foglalkoztak velük. Mondanivalójuk egyszerre volt friss és idõszerû, ugyanakkor biblikus és lelkipásztori. Gyakran elhanyagolt és anyagilag kihasznált gyülekezetek – gondoljunk a búcsúcédulák „szent üzletére”! – tagjainak mondott lényegeset és személyeset Istenrõl, a komolyan vehetõ, emberileg is felszabadító keresztény életrõl.

Nem egyszerû múltidézés volt a reformáció, nem csupán az õsi formák felkutatása, az órák visszaállítása az idealizált régi idõkhöz. És persze nem arra a problémára adott elsõdlegesen választ, hogy milyen technikával lehetne minél szélesebb körhöz eljuttatni a számunkra fontos, a meggyõzés szándékával megírt üzeneteket.

Egy héttel reformáció ünnepe után: változásban vannak-e a dolgok? Nyíltabban beszéltünk-e egymással széltében- hosszában égetõ kérdéseinkrõl az idei október végén? Megfeszítettük-e erõnket, hogy egyszerre tudjunk lényegeset elmondani és személyesen szólni Istenrõl? Felszabadító erejû – mert érthetõ és élhetõ – evangéliummal szólítottuk- e meg egymást evangélikus közösségeinkben, otthonainkban? Vajon a sok méltatás, mûvészi gyönyörködtetés és teológiai múltidézés mellett jutott-e elég együtt érzõ és körültekintõ figyelem arra, hogy megszólalásunkat a lelkükben és mindennapi életükben nyomorgatott, mégis evangéliumi örömre vágyó testvéreknek frissen és hétköznapian, mégis biblikusan és egymás iránti szeretettel mondjuk el? Született-e 2008 reformációi ünnepének olyan tétele, amely ha nem is az egész országot, de legalább evangélikus egyházunkat körbejárja egy-két hét alatt?

Ecclesia semper reformanda – az egyházat mindig reformálni kell! – így hangzik az õsi egyházi és reformátori tétel. A reformáció elõtt azonban mindig szembesülni kell a formációval: az élet és az egyház valóságával, a kegyelmes Isten után kiáltó egyéni és közösségi küzdelmekkel, a lelkipásztori és testvéri segítség nélkül megoldhatatlan próbatételekkel, evangélikus egyházi közösségünk valódi erõnlétével, vágyaival, istenes álmaival, a jókedvû és bizakodó keresztény élethez nélkülözhetetlen megújulás útjában fekvõ akadályok, viták, viszályok, egymásnak feszülõ ambíciók tarthatatlanságával. Szembesülnünk kell azzal, hogy a legnagyobb ajándék az, hogy Istené az egyház és az egész teremtett világ, és ezért nem rajtam és elképzeléseim maradéktalan megvalósulásán áll vagy bukik az üdvösség és a földi boldogulás, hogy a testvéri szeretet, bele- és együttérzés többet épít minden kikényszerített intézkedésnél, és az Istenbe vetett bizalom jobban egymás felé tudja fordítani az emberek szívét, mint a szüntelen emberi elvárásokkal és szemrehányásokkal megterhelt lelkiismeret.

Csak az tud reformálni, aki képes és szembe is akar nézni azzal, ami van, ami lehetséges, és ami lehetetlen. Hiszen a jövõt nem lehet mindig olyanra kalapálni, amilyen formájúra én álmodom vagy akarom, mert a jövõt mindig Isten adja – azzal együtt, ami nekünk is lehetséges vagy éppenséggel számunkra lehetetlen. Aki viszont nem látja a mai „formációt”, benne embert és Istent, egyházat és világot együtt, az nem lehet friss és idõszerû, biblikus és testvéri.

Egy héttel reformáció ünnepe után: ténylegesen reformálódik-e egyházunk? Elmondhatjuk-e legalább a jövõre tekintõ reménységgel, hogy tartalomhoz a forma: evangélikus egyházi közösség? S vajon formálódik-e már a mai reformáció bennünk? Mert reformálni csak az tud, aki tud formálni és formálódni is.

Korányi András