Élő víz

A B I B L I A É V E

Megtévesztõ a levél címe, hiszen nem is annyira levélrõl van szó, mint inkább tanító szándékú értekezésrõl, amelyet az egyébként ismeretlen szerzõ „intõ szónak” nevez. Az olvasók elõtt egy olyan gyülekezet képe rajzolódik ki, amelynek tagjaira a hitbeli erõtlenség és elbizonytalanodás jellemzõ. Talán Krisztus visszajövetelének „késése”, talán külsõ körülmények tették, de a szerzõ szerint szükség volt arra, hogy a levél olvasói ismét felfedezzék, kicsoda is Krisztus, és mit tett értük.

A Zsidókhoz írt levél szerzõje alapvetõen két dolgot tanít Krisztusról. Elõször is azt, hogy õ volt az, aki a kereszten egyszeri és tökéletes (kiegészítésre, megismétlésre nem szoruló) áldozatával megszabadította az embereket bûneiktõl és azok szükségszerû következményétõl, a halálos büntetéstõl. Másodszor azt, hogy Krisztus egyfajta fõpapként most is ott van az Isten jobbján, és könyörög az emberekért; õ egyszerre és egy személyben az áldozat és az áldozatot bemutató pap.

A levél írója nagyon szigorúan fogalmaz azokkal a keresztényekkel szemben, akik egyszer már megtértek, hitvallást tettek, és megkeresztelkedtek, letették bûneiket Krisztus lába elé, és a Szentlélekkel betöltekezve elindultak az új élet útján, azután pedig valamiért hirtelen megtorpantak, visszariadtak, majd visszatértek korábbi bûnös életükhöz. A Zsidókhoz írt levél szerzõje szerint nincs második megtérés, nincs második esély.

Ezt a kemény beszédet, amely figyelmeztet arra, hogy az „ingyen kegyelem” nem egyenlõ az „olcsó kegyelemmel”, komolyan is kell venni, bár mindazokkal a kiegyensúlyozottabb tanításokkal együtt, amelyeket a Szentírás egyéb részein olvashatunk a bûneibe folyamatosan visszaesõ népnek újra és újra megbocsátó Istenrõl. Úgy is mondhatnánk, hogy Isten irgalmas – de nem azokkal, akik visszaélnek irgalmasságával.

A bizonyságtevõk fellege

A Zsidókhoz írt levélnek talán az a legismertebb része, amely a hit definíciójáról és a hit hõseirõl szól. A hit példaképei bukkannak fel itt az õstörténet szereplõitõl kezdve a harcos bírákon át egészen a hitvalló prófétákig, „akikre nem volt méltó a világ”. Ilyen elõdök, ennyi mindvégig hûségesen kitartó, a reménytelen nehézségekben is sziklaszilárd hittel élõ példakép mellett lehetetlen, hogy a címzettek ne ismerjék fel azt a perspektívát, amely erõt adhat, hogy megerõsítsék „a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket”.

A levél egyik fontos mondanivalója, hogy a keresztény élet nem magányos küzdelem, még ha oly sokszor annak látszik is. Minden egyes erõtlen, elelbukó keresztény embert a láthatatlan és a látható egyház hitvallástevõinek hatalmas fellege veszi körül, erõt, bátorítást, vezetést, értelmet adva az „úton” járáshoz.

„Én itt lakom lenn, Pest talpa alatt, / és Angyalföld keményen összeszorított / öklében, és a Dob utcai ágyak / lepedõjén alszom, ha felkelnek belõle / a bérlõtársak rongyolt mosolyokkal, / és Lágymányos pohárnyi tiszta otthonaiban / iszom a csend édes lélegzetét. / Csak itt, ezeken a makacsul kitérõ / utcákon indulok el engedelmes útjaimra. / Itt kell a napok hordalékából / kimosni életem maroknyi aranyát; / itt kell szeretnem, ha van kit szeressek, / itt kell vacognom húszfokos magányom, / itt kell megállnom, / mint a pompeji õrnek, / amíg elönt a város lávafénye. (…) Utat, irányt, célt itt mutassatok! / Aki elõttem akar járni, / itt járjon az! – És itt vezessen, / aki azt akarja, hogy kövessem!” (Váci Mihály: Ezt! Itt! Most!)

Magyar Bibliatársulat