Evangélikusok

Gyakran mondott és hallott mondataink ki vannak téve annak a veszélynek, hogy megszokottá válnak. Nemcsak a hétköznapi beszédben elmondott – például a szokásból odavetett, köszönésnek aligha nevezhetõ – szavainkkal, de olykor még az istentiszteleteinken elhangzó, alkalomról alkalomra ismétlõdõ fontos igékkel, imádságokkal is így vagyunk. Vagy még sohasem fordult elõ velünk, hogy csak az „Ámen” mondásakor ocsúdtunk fel, amikor már véget ért a hitvallás vagy a Miatyánk?

Velünk, lelkészekkel is megesik – különösen akkor, ha egy-egy ünnepnapon több istentiszteletet is kell tartanunk –, hogy utólag bizonytalanná válunk: nem felejtettem-e ki valamit az istentisztelet rendjébõl, nem tévesztettem-e el az imádságot? S bármennyire is koncentrálunk az elmondandó szavakra, elõfordulhat, hogy a legfontosabb igék fénye is csak egy-egy alkalommal válik igazán sugárzóvá. Így éltem át a közelmúltban egy ünnepi hálaadó istentiszteletet lezáró áldás mondása közben ezt a csodát…

A gyülekezet zengõ hangján felcsendült a Himnusz, majd utána elmondtam az ároni áldást: „Isten népe! – Az Úr áldjon meg és õrizzen meg téged! Az Úr világosítsa meg az õ arcát terajtad, és könyörüljön rajtad! Az Úr fordítsa az õ arcát tefeléd, és adjon neked békességet! Ámen.” És miközben a több évtizedes szolgálatom alatt minden bizonnyal több ezerszer elmondott áldás szavait mondtam, és az ünneplõ gyülekezet tagjainak arcán végigjártattam tekintetemet, különös érzés fogott el. És egészen világosan megfogalmazódtak bennem azok a gondolatok, amelyeket most kedves olvasóinkkal szeretnék megosztani.

Egyértelmûvé vált számomra, hogy általában, de mai idõnkben különösképpen is hitvallásként kell az áldást értenünk, hiszen benne Istentõl kapott ígéretekre építõ reménységünk is megfogalmazódik. Hisszük és reméljük, hogy Isten, aki a történelem viharaiban megõrizte nemzetünket, nem hagy el minket, velünk marad. De hitvallásként olvastam abban az értelemben is, hogy meg vagyok gyõzõdve róla, pontosan igaz most is, ránk is, amirõl a 127. zsoltár így tanúskodik: „Ha az Úr nem építi a várost, hiába fáradoznak az építõk. Ha az Úr nem õrzi a várost, hiába vigyáznak rá az õrök.” (Zsolt 127,1)

Vagyis reménységünk végsõ alapja nem politikusaink – egyébként fájdalmasan hiányzó – bölcsessége, nem is gazdasági, pénzügyi szakembereink felkészültsége és ötletessége, nem is nemzetünk tagjainak közmondásosan híres munkabírása, találékonysága és kitartása. Mert elõállhatunk ezernyi ötlettel, új és még újabb tervvel, ha Isten áldása nem kísér, minden hiábavaló.

De ki ez az Isten, aki megígéri, hogy velünk van? Az áldás hármas formulájában világosan vall magáról. Õ az, aki teremtette és megõrzi az életet. Az emberiség és hazánk történelmében is mindig akkor történtek a legnagyobb bajok, tragédiák, botrányok, amikor felelõs döntéshozók elfeledkeztek arról, hogy õk a maguk posztján, a maguk helyén, a maguk szolgálatában az élet Istenének munkatársai.

Jaj annak a népnek, jaj annak a közösségnek, amelyik elfeledkezik arról, hogy az életet ajándékba kapta, és az élet megõrzését feladatként bízta rá az élet Istene! Vigyázzunk tehát magunkra és egymásra is! Ne higgyük el, hogy az az élet, amit fogyasztunk, és csak az az élet, amit magunkra öltünk! Mert tudjuk, hogy az élet ennél sokkal több, mert az életben, a teremtett, a megõrzött életben jelen van Isten szeretete és hûsége.

Ez az Isten irgalmas Isten. (Vö. JerSir 3,22!) Számíthatunk irgalmára, könyörülõ szeretetére, ahogy az áldás második mondata hirdeti. Nem kellene a tegnapi bûnöket magunkkal cipelnünk, hiszen Isten Jézus Krisztusért megbocsát a megtérõ bûnösnek. Bárcsak megértenénk ezt végre!

A reménység üzenete is megszólal ebben az áldásban. Sokan az elmúlt években úgy gondoltak a Lajtán túli világra, hogy az lesz az ígéret földje… Ma már tapasztalatból is tudjuk, hogy nem az. Ezért, amikor az illúzióktól megszabadulva most a jövõbe nézünk – ha még meg merjük ezt tenni –, nem csak a Lajtáig látunk. Nem is csak a Rajnáig. Nem is csak az Atlanti-óceánig. Nem is csak az Atlanti-óceán túlsó partjáig. Messzebb és más irányba tekintünk. Ahogy az áldás szava is felemeli tekintetünket a földi élet, a történelmi események horizontjáról a végsõ reménységre. Mert bár jó lenne zavartalanul itthon lenni ezen a földön, jó lenne, ha kevésbé lenne huzatos ez a sokat próbált Kárpát-medence – a mi reménységünk messzebbre néz.

Jézus Urunk sem úgy tanított bennünket imádkozni, hogy „jöjjön el az Európai Unió”, vagy „jöjjön el az euróövezet”, hanem: „…jöjjön el a te országod…” S az õ országa megérkezik, amikor Isten megérettnek látja az idõt. Addig pedig vándorúton járó nép vagyunk, egyházaink és nemzetünk közösségében, európai polgártársaink közösségében, az egész emberiség nagy családjában. Csak azt ne higgyük, hogy Isten áldása nélkül boldogulhatunk, célba érhetünk!

Ezért könyörgõ imádsággá, segélykiáltássá is formálódik szívünkben az õsi áldás: áldjon és õrizzen meg bennünket a hármas ígéretével mellettünk lévõ, a hármas biztonságot nekünk felkínáló mindenható Isten, az Atya és a Fiú és a Szentlélek!

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület