Keresztény szemmel

Sinkovits Imre. Mintha tegnap hallottam volna; találkoztunk lakása közelében, hogy szót váltsunk régi ígéretérõl: egyszer még eljön Vásárhelyre, kimegyünk az alkonyi Tisza-partra. Szerényen beszélt a nemzet színésze kitüntetésérõl, holott az volt már évtizedek óta. Gyönyörû, zengõ hangján, szenvedélylyel féltette nemzetét, hazáját, magyarságát, hivatását… „Ha jól szolgáltam, és eljutottam a közönség szívéhez – vallotta kései nyilatkozatában –, akkor nem marad el a siker. De nem ezért lépünk elsõsorban a színpadra, hanem hogy nemes gondolatokkal hassunk, könnyeztessünk, nevettessünk.”

És Sinkovits Imre bõséggel ellátott bennünket szellemi útravalóval. Színpadon, filmen, televíziós játékokban mondta el örök üzenetét. Petõfi, Arany, Ady, Illyés, Reményik Sándor, Vörösmarty izzó verssorait égette belénk: „Itt élned, halnod kell.” Hõst és egyszerû embert, ókori népvezért és mai kortársat, nagyurat és szegény parasztot egyforma hitelességgel, biztonsággal jelenített meg. Ritka szép szavakat, Madách-mondatfutamokat, Sütõ-gondolatgörgetegeket értelmezett és ejtett ki úgy, hogy az utolsó sorokban is meghallották.

1956-os bátor szerepvállalását menthette volna „hûségnyilatkozattal”, de lesöpörte az asztalról az elõre megírt papírt, s vállalta a számûzetést Angyalföldre. De megérte: megerõsödve, tisztán tért vissza a Nemzetibe, hogy beteljesítse kivételes tehetségét. Hûséggel szolgált. És remekelt jó, érdektelen vagy iszonyú rossz elõadásokban is.

Betegeskedett, de gyengélkedve sem hiányzott egyetlen percet sem. Szerda este még fellépett kedves színházában, utolsó erejét megfeszítve játszott, befejezve a második felvonást, hogy a vastaps alatt essen össze – azután másnap végképp eltávozott.

Ha élne, most lenne nyolcvanéves! És miért ne élhetne? Köszöntenénk jó szóval, kedvenc vörösborával, de leginkább csak hallgatnánk biztató és bölcs szavait. De ez lehetetlen. Már hét éve nincs közöttünk.

Álljanak itt Sütõ András búcsúszavai: „Sinkovits Imre halálával zseniális mûvészi pálya tört meg. Növeli veszteségünket, hogy szenvedéllyel gyakorolt hivatásán felül nemzeti sorsproblémáink fölött is virrasztó lélek volt. Hogy ki volt Thália papjaként, és mit jelentett nekünk a rivalda fénykörén túl: csak magyar századok s a jelenkor felõl közelítve mondható el igazán.”

Huszárik Zoltán. Halála évfordulóján – a huszonhetediken – a közelében jártam. Meglátogattam szülõfalujában, Domonyban, s elvittem a sírjára egy lombarany fa letört ágát. Mintha most is hallanám a régi délelõttöt, édesanyja panaszos szavait: „Mostanában gyakran jönnek érdeklõdõk: filmesek, rádiósok, s fölszaggatják a sebeket. Mondtam is nekik, jó lett volna, ha az életében ennyit foglalkoznak a fiammal.” Mesélte, hogy négyévesen már rendszeresen rajzolgatott, késõbb a határból hozott anyagból formázott figurákat. Amikor hazajött az iskolából, mindig olvasott…

A Színház- és Filmmûvészeti Fõiskoláról elküldték „kulák” származása miatt, ám szerencsére visszavették, és elindulhatott küzdelmes, diadallal végzõdõ útján. Öt kisfilm, két nagyjátékfilm – nem sok, de a halhatatlansághoz épp elég!

Egész életét végigkísérte a halál gondolata. Annyi munkája játszódott a temetõben! Emlékszem, búcsúzáskor T. I. evangélikus lelkésszel beszélgettem: „Zolit én kereszteltem meg. Vékonydongájú, jó arcú gyerek lett belõle. Jó matéria volt: ragaszkodó, tisztelettudó és tehetséges.” Talán akkoriban akadt meg a szeme Pál apostol szeretetrõl szóló levelén, s ezért élt benne tudatosan is mások szeretetének az igénye. Az adakozásnak, álmainknak másokhoz való eljuttatása. És dolgozott, tervezett fáradhatatlanul. Lobogott, és ellobbant fiatalon. Új filmje forgatására indult, és megállt a szíve. Ötvenéves volt.

Filmmûvész? Képzõmûvész? Ki volt valójában Huszárik Zoltán? Egy kései interjúban felel erre: „Egyszer mindenkin átviharzik, hogy meg fog halni. S az ember nem akar dolgavégezetlenül elmenni a világból. Az ember, azt hiszem, a munkára és az élet megélésére született; egyikrõl sem szeretnék lemondani. Gyerekkorom óta nem tartom magam filmrendezõnek.”

Nagy költõ volt, akit a teljes világ ábrázolása kísértett egész pályája során. Nem csábította a halhatatlanság. Egy lábnyomot akart hagyni maga után, nem többet.

Elsõ kisfilmje, az Elégia a lovak – és az ember – pusztulásának siratása, a Capriccio tréfás-komoly halál a hóban eljátszva, Amerigo Tot a Rómában élõ magyar szobrász portréja, a Tisztelet az öregasszonyoknak azok éltetése, akik itt múlnak el a szemünk elõtt ismeretlenül, és A piacere (tetszés szerint): élet és halál képakkordja…

A legcsodálatosabb a Szindbád. Nagyszerû filmköltemény, a szó minden értelmében, a legszebb magyar filmek egyike. Összegzése Huszárik világának és Krúdyénak is, ennek a különös szövésû vallomásnak életrõl, elmúlásról, szerelemrõl, elválásról: emberi sorsunkról.

Utolsó nagy munkája, a Csontváry fájdalmas- szép „önarckép”, hiszen a fõszerepet nem játszhatta el Latinovits Zoltán. A film utolsó képsorán a festõ önportréjának a szemével néz ránk. Kérdezve? Szemrehányóan? Bátorítóan?

Huszárik Zoltán minden mûvével kérdez: És ti kik vagytok? Mik vagytok? Mi tovább folytathatjuk: Vagyunk-e még? Van-e még ez a kis haza? Talán van. És lesz. Huszárik reményképei, meghosszabbított élete: mûvei segítenek ebben.

Tolókocsis nõ. A barátnõjével a Városliget fái közt. Lassan mennek, meg-megállnak, azután váratlanul a beteg szólal meg: „Szakíts egy falevelet!” Társa nyújtózik, nekilendül, de csak nehezen sikerül. A fiatal nõ félig béna ujjai közé veszi, nézi, szagolja a levelet. „Látod, milyen gyönyörû itt minden” – mondja csendesen. Hirtelen fölragyog a nap, és arannyal vonja be a két ámuldozó alakot.

Fák, ligetek. Lombarany õszben ragyognak. Nézem, és nem tudok betelni a gazdag szépséggel. Fák: a természet csodás hírnökei. Nehéz múltunk tanúi, jelenünk örök szemlélõi. Jeltelenek és híresek, ahol Petõfi írta versét, ahol Rákóczi fejedelem megpihent… Haldokló társaikat figyelõk, némák és levélbeszédûek. Nyírfafiúcskák, nyárfaférfiak, fûzfaöregapók. Gyerekkorom emlékeit õrzõ tavaszi fasorok. Zöld alagutak, hogy elinduljunk az ismeretlen városba, az elnéptelenedõ falvakba. Emberformájúak és állatfejet utánzók. Szerelmeseket rejtõ fûzfák. Értelmet adnak és reményt, vigyázzák és õrzik az életünket mindörökké.

„Hála Istennek.” Régen a családunkban sokat hallottam. Apám többhetes, nehéz aratás után könnyek közt mondta az új kenyér megszegésekor: „Hála Istennek, van mit ennünk!” Anyám is gyakran emlegette, ha hosszú útról valaki megérkezett: „Hazavezette a messzi Úr…”

Ma egyre kevesebbet mondjuk. Templomon kívül ugyan mikor hallottuk: „Istennek legyen hála”? A mai ember úgy gondolja, hogy amit elért, azt maga érte el, s a Teremtõt csak „szidja”, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna.

Egyre kevesebbszer mondjuk: „Köszönöm.” Ha megtesszük is, nincs mögötte melegség és szeretet. Az emberi érzelmek elapadtak, a szívek kiüresedtek. Levelek, telefonszámok asztalunkon, de nincs idõnk a kedves hívásokra válaszolni, és nincs idõ a találkozásokra.

A hála egyúttal áldozat is, a legbensõnkbõl jövõ õszinte üzenet. És erre csak az alázatos ember képes, a mostani, erõszakra épült világ legszívesebben eltiporja a jókat.

Mégis. Egy nap elteltével, hogy újra együtt a család, tányérunk mellett ott a fehér kenyér, ismételjük el némán és mélyen: Istennek legyen hála!

Fenyvesi Félix Lajos