Napról napra

Vasárnap

Az Úrtól jön a szabadítás. Legyen áldásod népeden. Zsolt 3,9 (1Kor 16,13; Lk 17,20–24; Róm 14,7–9; Zsolt 90) Hazánk nem könnyû helyzetében, szomorú állapotában a keresztény ember felelõssége ebben is áll: tudni s másokban tudatosítani, hogy az Úrtól jön a szabadítás. Ez nem a lelki üvegbura alá menekülés. Ellenkezõleg: a felelõsen cselekvõ szeretet kiindulópontja.

Hétfõ

Ítéljétek meg, mi a kedves az Úrnak. Ef 5,10 (Jóel 2,11–12; Mk 4,1–9; 2Kor 11,16–33) Isten népe nem kész recepteket kap az élethez, az egyház nem aprólékos elõírásokat ad, hanem élõ, ige által átjárt és „befolyásolt” lelkiismeretet. S ezekhez a szabadságot: mindenki maga ítélje meg, mi a kedves az Úr elõtt! Ami pedig kedves az Úr elõtt, az csakis a javunkra válik. Így élhetõ az élet!

Kedd

Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. Jn 6,68 (Zsolt 2,12; Mk 13,9–20; 2Kor 12,1–10) Sokan jelentkeznek világmegváltó ötletekkel. Egyik-másik elgondolkodtató, de a jó reklám az értéktelent is rátukmálja az emberekre. Mit válasszunk, mi a célravezetõ? A keresztény ember kiváltsága, hogy együtt mondhatja Péterrel mai igénk mondatát. Nem kell máshol keresgélnünk. Nála van a megoldás. Nála van a megváltás. Már megvan.

Szerda

Pál írja Timóteusnak: Kérve kérlek, Istenre és Krisztus Jézusra, hogy semmit se tégy részrehajlásból. 1Tim 5,21 (3Móz 19,15b; Zsid 13,1–9b; 2Kor 12,11–18) Emberi gyarlóságunk egyik leglátványosabb megnyilvánulása a részrehajlás. Nem tudunk egyenlõ mércével mérni, a másik emberhez való viszonyunkat is sokszor az önzõ érdekek motiválják. Hitünk tapasztalata, hogy Jézus nem kivételezett, hanem mindenkit szeretett. Ennek legjobb illusztrációja, hogy még minket sem vetett el magától. Ez azonban arra indít, hogy mi is így forduljunk az emberek felé.

Csütörtök

Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan õ maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással. 1Jn 1,7 (Ézs 60,1; 1Jn 2,18–26; 2Kor 12,19–21) Hitünk, Krisztushoz, a világ világosságához tartozásunk nem az átimádkozott órák számával és a templomlátogatás intenzitásával mérhetõ. Sokkal inkább abban, hogyan viszonyulunk egymáshoz. Ha Urunkkal rendezõdik a viszonyunk, ha oldódnak emberi feszültségeink, és rendezõdnek emberi kapcsolataink, akkor megértjük, hogy az Istenhez és az emberekhez való kapcsolatunk elválaszthatatlan egymástól.

Péntek

Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére. Róm 15,2 (Jób 2,11.13; Mt 26,36–41; 2Kor 13,1–4) A teljes élet nem abban rejlik, hogy keresem és megtalálom a boldogságot. Az élet úgy mûködik, hogy boldog az lesz, aki nem önzõ módon, hanem másokért élve járja az útját. A kérdést mindig tartsuk szem elõtt: mi szolgál a javára, épülésére annak, aki éppen elõttünk áll? Nem nagy bölcsek találmánya ez, hanem annak az útja és életmódszere, aki azért jött, hogy életünk legyen, sõt bõvelkedjünk. Mi azért élünk, mert õ a javunkat nézi, és épülésünket munkálja.

Szombat

Jézus mondja: „Ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bûnös nemzedék elõtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön.” Mk 8,38; (Ézs 58,1; Mk 13,30–37; 2Kor 13,5–13) Sokszor megfeledkezünk arról, hogy a vallás a vallomás szóval rokon. Adósai vagyunk a világnak. Tartozunk egy vallomással. Azzal, hogy kihez tartozunk, kitõl kaptuk az életet, s ki az, akivel értelmet nyer minden. A mai módon megfogalmazott vagy megélt hitvallás azonban nem csak kifelé fontos… Nekünk magunknak is az. Ha szégyelljük Urunkat, akkor az elszakít az élettõl, a vele való – még a világ végét is átvészelõ – kapcsolattól. Fogalmazzuk meg szavakkal, szívünkkel a vallomást!

Hafenscher Károly