Keresztény szemmel

Hetek óta a pénzügyi válság vezeti a híreket a médiában, csak azt nem látjuk, mit hagy maga után, és mikor lesz vége. Komoly közgazdászok, brókerek nyilatkoznak úgy, hogy ilyet még nem láttak. Ugyanakkor bármennyit írnak róla, akármennyien elemzik, azt senki sem tudja pontosan, hogy a saját életében, családi, üzleti mindennapjaiban milyen változásokat hozhat, hogy pontosan minek is nézünk elébe. Mennyit ér majd a pénzem, hogyan fizetem vissza a hitelt, megmarad-e az állásom, és mi lesz, ha már elvesztettem, hogyan tartom fönn a családomat, vállalkozásomat, kire támaszkodhatom, ki áll mellém, ha összedõlt körülöttem, amit eddig egy életen keresztül építettem…?

Amikor ennek a mostani krízisnek az ellenszerét keresik, azt mondják, hogy a hagyományos megoldásokkal nem is lehet gyógyítani. De akkor hogyan tovább? Miben reménykedjünk?

Hol van az Isten? Hová lett az Isten? Miért nem látom, amikor látnom kellene? – ezek bizony keresztény ajkakról is gyakorta elhangzó kérdések. Hol volt 2001-ben, hol van a nagy szenvedések óráiban, hol e mostani pénzügyi válság heteiben, amikor nemcsak bankok és bankárok mondanak csõdöt, hanem az egyszerû munkavállalók, hiteltörlesztõk is? Vajon találnak e választ, kielégítõ választ a nagy szenvedõk?

Jób is azt kérdezi: „Miért…”, és azt mondja: „Bár tudnám, hogy hol találom Istent!” (23,3) Ebben a keszekusza, kaotikus helyzetben emlékezzünk hát Jób történetére, aki ellene mond mindennek. Õ nem nyugszik addig, amíg az Isten nem válaszol neki. Õ azok közé tartozik, akik – ahogyan a 42. zsoltárban olvassuk – könnyhullatással hallgatják a kérdéseket, gúnyolódásokat: „Hol van a te Istened?” (4. v.)

Jób mindenképpen el akart jutni az élõ Isten elé. Õ nem hátrált meg, nem temette el Istent. Hûséges maradt egészen addig, amíg meghallotta az Örökkévaló válaszát, miközben maga is rádöbbent: nem õ a teremtett világ középpontja. Mi pedig tudjuk, hogy a hit – még a pénzügyi válság közepette is – hûséget és bizalmat is jelent. Mi tudjuk, hogy hit nélkül a rejtett dolgok nem mutatják meg értelmüket, nem jutnak el hozzánk Isten ígéretei.

Párizs címerében szerepel – szerintem kissé nagyképûen – a jelmondat: „Hánykolódik ugyan a habokon, de nem merül el” (Fluctuat, nec mergitur). Állítólag a neves közgazdász, André Kosztolany ugyanezt nevezte a tõzsde jellemzõjének.

Az egyház hajóját is ábrázolták árbocán ezzel a felirattal. Jól tudjuk, hogy Isten népére – bûnei, kétségei, külsõ támadások és belsõ széthúzások, veszedelmek közepette is – kezdettõl érvényes ez a jelmondat. De nem az egyház ereje miatt! Hanem valahogy úgy, ahogyan ezt gályarab prédikátoraink megélték.

A gályarabok szenvedéseirõl egy 1684-es holland kiadványban jelent meg a híres kép, amelyen egy katolikus pap és egy bitóval fenyegetõ katona között – tehát kétfelõl kísértve és fenyegetve – áll egy protestáns prédikátor. Lábán bilincs, ruhája rongyokban, arcán mérhetetlen szenvedés tükrözõdik. Kezei azonban letéphetetlenül fonódnak bele egy égbõl lenyúló horgonyba, melynek felirata: „…tartsd meg, amid van…” (Jel 3,11)

Amikor már semmi nincs, amibe kapaszkodni lehetne – ott a horgony. A Zsidókhoz írt levélbõl is ismert a kép: „…a reménység lelkünknek biztos és erõs horgonya, amely behatol a kárpit mögé…” (Zsid 6,19) Hiszen a hívõ ember a kísértések között valóban olyan, mint a háborgó tengeren hánykolódó hajó. Elsodródhat, végveszélybe kerülhet, de minden ellen megõrizheti õt a lélek horgonya, amely nem más, mint az Isten ígéreteibe vetett reménység. A megvádolt és meghurcolt prédikátorok többsége ezért állt ellen a felajánlott kísértésnek, lehetõségnek, hogy hagyjon föl hitével, szolgálatával. Inkább a szenvedést, a gályarabságot, sok esetben a halált választották, de megmaradtak annak, akinek Krisztus elhívta õket.

Miben reménykedjünk? Reménységünk maga az Isten. Az, hogy õ van. Mi, az Újszövetség népe Jézus Krisztuson tájékozódunk. Akkor is rajta tájékozódunk, amikor arról beszél az õt körülvevõ sokaságnak, hogy boldogok. Boldogok a sírók, az éhezõk, boldogok, akiket kiközösítettek, akiket üldöznek. Jézus ebben a világban nevezi az említetteket boldogoknak.

Nem úgy beszél e világról, mint amelynek valóságos helyzetét figyelmen kívül lehetne hagyni. De úgy beszél az övéirõl, mint akik mindennek ellenére boldogok. Mintha azt mondaná: ha a boldogságot keresitek, támaszkodjatok bátran a reménységre, mert lelkünk – Isten igéjének elõttünk járó világossága mellett – a sötétség közepette is a világ fölé emelkedik.

Csoma Áron