ÉnekKincsTár

„…elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyûjtik az õ választottait a négy égtáj felõl, az ég egyik sarkától a másik sarkáig.” (Mt 24,31) Reménység vasárnapja, ahogyan az elõzõ és a következõ vasárnap is, az utolsó idõket, Krisztus dicsõséges eljövetelét állítja elénk. Eljön az Emberfia, hogy megítéljen élõket és holtakat, elválassza az igazakat és a gonoszakat, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktõl.

Az örök élet reménysége – ez a címe annak a fejezetnek, amelyben mai fõénekünk található. Reménység vasárnapja után örök élet vasárnapja következik; milyen szép, ahogyan egymást követi az ünnepek tematikája! Hiszen földi életünkben mi lehet más reményünk, mint hogy megtérhetünk a mennyei Atyához, és az ítélet napján méltónak találtatunk az örök életre?

Bizony betelik az idõ (EÉ 502) kezdetû énekünk – hasonlóan a múlt heti graduálénekhez – a Dies irae, dies illa szekvencia feldolgozása. Ez a középkor vége óta közkedvelt ének valószínûleg nem szekvenciaként keletkezett, és eredetileg a halotti zsolozsma része volt. A 15. században terjedt el, ekkor már szekvenciaként is használták, de a halotti misének csak a tridenti zsinat (1545–63) után lett része.

Bartholomäus Ringwaldt (1530–1599) éneke a szekvencia szövegének verses parafrázisa. Az elsõ három versszak híven követi az eredeti szöveg tartalmát: ama napon eljön az ítélõ számba venni holtakat és eleveneket, „mint szent könyvünk megírta”. A harmadik strófa az ítélet pillanatát eleveníti meg, amikor tetteink szerint az Atya jobb vagy bal keze felõl készített helyre kell állnunk. Ezután a szekvenciában kérések sora következik Krisztus igaz ítéletéért, a vétkek eltörléséért és az örök boldogságért.

Ringwaldt énekének negyedik versszakában nem ezt látjuk, hanem egy betoldást, amely – bár nem szerepel az eredeti szövegben – a legszorosabban kapcsolódik a vasárnap evangéliumi igéihez (Mt 25,31–46): földi életünkben megláttuk- e és szolgáltuk-e Krisztus Urunkat az õ kicsinyeiben? Tettünk-e jót valakivel, vagy csak a saját javunkat kerestük? Az utolsó strófa visszatér a szekvencia gondolataihoz, az említett kéréssorozat rövid és tömör összefoglalása.

Az 1586-ban keletkezett ének sorsáról kevés adatunk van. Magyarországi használatáról elõször Ács Mihály Zöngedözõ mennyei kar (ZMK, 1692–96) címû kiadványa tudósít, jelenléte evangélikus énekrepertoárunkban azóta töretlen. Dallamáról még kevesebbet tudhatunk, hiszen a ZMK-ban csak szövegek találhatók, és egészen a 19. század közepéig nem jelent meg Magyarországon kottás énekeskönyv evangélikusok számára.

Általánosan elterjedt és ma is használatban lévõ dallamának szerzõje Luther Márton, ám ezt a dallamot a Luther-énekek legkorábbi kiadásaiban Nun freut euch, lieben Christen g’mein – Jer, örvendjünk, keresztyének szöveggel találjuk. (Ehhez a szöveghez az 1545-ös Babst-énekeskönyv két dallamot közöl; az elsõ kapcsolódott késõbb a Bizony betelik az idõ kezdetû énekhez, a második dallam megtartotta eredeti szövegét.) A korálfeldolgozások között még a 18. században is számos példát látunk arra, hogy mai graduálénekünk dallama a korábbi szövegének kezdõsorával (Nun freut euch) jelenik meg, az orgonairodalomban pedig ez a kettõsség egészen a 20. századig nyomon követhetõ. Valószínûleg tudatos énekeskönyv-szerkesztõi munka állt Ringwaldt versének egy jóval korábbi Luther-dallammal való összekapcsolása mögött.

Bizony betelik az idõ – mikor az egyházi esztendõ végén énekeljük ezt az éneket, emlékezzünk, hogy életünk mulandó, de Krisztustól ígéretet kaptunk az örök életre, ahogy a mai evangéliumban olvassuk: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.” (Mt 25,34)

Barta-Gombos Arikán